Mivel a Padmé trilógiát lezáró harmadik könyv, A királynő reménysége már kapható, hogy teljes legyen a kép, elolvasás előtt érdemes visszatekinteni A királynő árnyékára, ami 2019-ben, majd az őt követő Királynő végveszélybenre, ami pedig 2020-ban jelent meg.

Kicsit, de nem zavarba ejtően zavaró, hogy az első könyv eleje tulajdonképpen egy történet végét meséli el;

posztjáról leköszönni készülő Padmé, tóvidéki idill, vidám lányok, egy összeszokott csapat, a kicsit sértődött, morcos, de azért arany szívű nagybácsira hajazó Panaka kapitánnyal megfejelve.

Mire azonban az ember megtanulja, hogy melyik udvarhölgy pontosan kicsoda, mik a képességeik, személyiségjegyeik, hátterük, addigra Padmé átadja a királynői palástot, szenátor lesz, új csapatot kell szervezni, új testőröket és udvarhölgyeket megismerni, aztán pedig irány Coruscant és a galaktikus politika már messziről is bűzlő mocsara.

Éppen ezért, aki a kis spoilerektől is irtózik, illetve jobban szeret lineárisan haladni egy amúgy is szervesen összefüggő történetben, biztosan jobban jár akkor, ha a sorozat második részével, az egy évvel később megjelent, de négy évvel korábban játszódó és egyébként sokkal jobban is sikerült Királynő végveszélybennel kezdi el a trilógiát. Az ad igazán értelmet nem csak az első könyv első harmadának, hanem egyben az egész regénynek is, így pedig el lehet kerülni azt az enyhén kellemetlen érzést, hogy a történet némely eleme kicsit mintha a levegőben lógna. 

Padmé és Sabé mély barátsága például szépen és érzékletesen van ábrázolva A királynő árnyékában, mégis jobb nyomon követni kialakulásának történetét és próbáit, mint csak úgy már kész és befejezett tényként elfogadni, de a Királynő végveszélyben eleve sokkal izgalmasabb, érdekesebb és fordulatosabb is lenne akkor, ha az első könyv ismeretének köszönhetően nem tudnánk rengeteg mindent már jó előre, akár a történettel, akár a benne szereplő karakterek sorsával kapcsolatban.

A régi idővonal új kánon általi átírása már sokkal furcsább volt, mint a tulajdonképpeni előzmények második könyvként való megjelenése, végtére is a Star Warsban utóbbinak elég nagy hagyományai vannak.

Minden bizonnyal közrejátszott ebben az is, hogy majdnem két évtizeden keresztül számítottak kánonnak az előzmény trilógiához írt, önálló könyvként is nagyon színvonalas filmregények, így az ember egészen egyszerűen az azokban leírt idővonalat szokta meg valóságként. Nincsen ugyan különösebb baj az új koncepcióval sem, ugyanakkor némiképpen feleslegesnek is érzem kétszer két évre redukálni Padmé királynőként eltöltött éveinek a számát, valamint háromról hatra növelni a Baljós árnyak és A klónok támadása között eltelt idő alatt szenátorként töltött éveket.

Műfaját tekintve, mint azt a szerkesztőség egyik főmunkatársa találóan megjegyezte, A királynő árnyéka leginkább politikai lányregény, ami megállapítás a valósághoz nagyon közel jár, bár természetesen nem csak politikáról van benne szó. Ezen kívül pedig a műfaj klasszikusaival összehasonlítva nem is eléggé lányregényes, leszámítva persze azt, hogy van benne elég sor, ami Padmé/Amidala ruháival és éppen aktuális frizurájának elkészítésével foglalkozik, mindez azonban szervesen kapcsolódik a cselekményhez, így nem egy írónő önszórakoztató szépelgése.

Arra már csak a könyv legvégén sikerült rájönnöm, hogy A királynő árnyéka valójában kettős jelentésű cím:

Nem csak arra utal, hogy ahhoz, hogy Padmé hatékonyan szolgálhassa a Köztársaságot Amidala szenátorként, Amidala királynő árnyékát maga mögött kell hagynia, hanem Sabéra is, aki a könyv másik főszereplője, valamint Padmé legjobb barátnője, és első számú dublőre is egyben. 

E.K. Johnston különben nagyon jól volt képes új könyvében a már Ahsokában megismert formáját és erősségeit hozni. 

Az új trilógia első darabja annyiban hasonlít is az Ahsokára, hogy nem akarja túl sok év történetét egyszerre elmesélni, inkább egy rövidebb, de a főszereplő szempontjából nagyon fontos időszakra koncentrál intenzívebben.

Ez is hamisítatlan karakter regény, mint az első Star Wars galaxisba írt munkája volt. Képes igazi mélységet adni főszereplőjének, aki bár nincsen egzisztenciális válságban, hiszen legalább nagy vonalakban tudja, hogy mit akar, de mindenképpen életének egyik legjelentősebb fordulópontjához érkezik el éppen.

A szenátorok többsége még nem felejtette el, hogy valaha egy főkancellárt buktatott meg, nem bíznak meg benne, vagy pusztán naiv idealistának tartják, így az első könyv lényegében azt mutatja be, hogyan próbálja Padmé egy halálos fenyegetés árnyékában legyőzni a fölé tornyosuló nehézségeket. 

Nekem személy szerint a világon semmi bajom nem volt azzal, hogy A királynő árnyékában megkaptuk a hátteret A klónok támadásában/háborújában, valamint A Sithek bosszújában látott Padméhoz, a Bail Organához, Mon Mothmához és Clovishoz fűződő viszonyához, meg, hogy most be lett mutatva kezdő szenátorként való küzdelmes útja, de a Királynő végveszélyben témája egyszerűen izgalmasabb, így pedig maga a könyv is sokkal jobb lett.

Az előzményeket bemutató második rész Padmé hatalomra kerüléséről, első uralkodói ciklusáról, valamint a Kereskedelmi Szövetség mindezt ketté vágó inváziójáról, illetve annak hátteréről szól. Érdekes kiegészítés a Baljós árnyakhoz, mert a Naboo megszállását, a királynő menekülését, majd a bolygó felszabadítását Padmé és udvarhölgyei szemszögéből meséli el. A legérdekesebb talán éppen a Naboon hátramaradó Saché és Yané története volt, néhány a filmben elhangzott mondat pedig teljesen más értelmet is nyert a Királynő végveszélyben által és után, így amint elolvastam az utolsó sorokat, első dolgom volt újranézni a Baljós árnyakat.

Persze az udvarhölgy, ahogyan azt mi képzeljük, nagyon is félrevezető kifejezés, mert a könyvben szereplő lányok nem felelnek meg a szóról magáról magunkban hordott elsődleges asszociációknak. 

Padmé udvarhölgyei voltaképpen nem egy uralkodó társalkodónői, vagy éppen ágyasai, és nem is csak az a feladatuk, hogy szépek legyenek és már megjelenésükkel is emeljék az udvartartás fényét.

Itt inkább egy kamaszlányokból álló elit alakulatról van szó, afféle hivatalos testőrségen kívül létező végső védelmi vonalról a királynő és a külvilág fenyegetései között.

Direkt azért lettek Panaka által összeválogatva, mert kettő kivételével valamennyien hasonlítanak Padméra és bírnak olyan képességekkel, amelyek az új királynő segítségére és hasznára lehetnek, legyen szó akár tudományos képzettségről, akár átlagon felüli megfigyelőkészségről, vagy akár a hamisítás és megtévesztés mestersége iránti affinitásról. Maga a testőrkapitány által lettek kiképezve, de egymástól is tanulnak, illetve lehetőségeikhez mérten igyekeznek elsajátítani, illetve egymáshoz igazítani képességeiket, hangszínüket, járásukat, stb. is, hogy minél nehezebb legyen megkülönböztetni őket Padmétól és egymástól.

Ahogyan Mariek, Panaka kapitány felesége találóan megjegyezte, ha összezársz egy csapat kamaszlányt, vagy szervezkedni kezdenek, vagy megölik egymást. Bár utóbbi nem történik meg, a lányok kapcsolata természetesen nem mindig súrlódásmentes, konfliktusaik viszont jól be vannak építve a könyv történetébe, mivel az pedig amúgy sem éppen a galaktikus történelem leglányregényesebb időszakában játszódik, nem ezeken van a fókusz, hanem a fontosabb eseményeken, a személyes konfliktusok inkább a felszín alatt lapulnak, hogy időnként elő-előjöjjenek kisebb-nagyobb zavarokat okozva. 

A könyvet a még civilben élő udvarhölgyek Panaka általi összeszedését bemutató, pár oldalas kis mininovellák színesítik, amelyek egytől egyig nagyon szórakoztatóak és elragadóak, ahogyan valamennyi udvarhölgy, Saché, Yané, Eirtaé, Rabé és Sabé mind-mind érdekes karakterek, akikről jó volt olvasni.

A Baljós árnyakban leginkább csak arcukba húzott csuklyájukban vágtak aggódó arcot, most viszont valamennyien igazi személyiséget és háttértörténetet kaptak, ez által pedig nagyon sokat tettek hozzá a történethez.

Utóbbi egyéni ízlés kérdése, de valamennyijük korábbi életéről és további sorsáról szívesen olvasnék hosszabb novellákat, vagy akár regényeket is, talán nem is véletlen, hogy Sabéval együtt valamennyien feltűnnek A Sith sötét szíve képregénykötetben is.

Még két nem várt érdekesség és egy mindkét könyvre egyaránt jellemző erősség a végére. Először is, sohasem gondoltam volna, hogy egy Star Wars regényben valaha majd a menstruációról fogok olvasni, de hát a főszereplők mégiscsak kamaszlányok, így mindez csak fokozza elmesélt események realitását, valamint még emberibbé teszi a karaktereket.

A másik, hogy mindkét részben feltűnik az a motívum, miszerint Padménak valamiért szilárd meggyőződése volt, hogy Qui-Gon valójában rájött arra, hogy ő és Sabé helyet cseréltek egymással, csak nem fedte fel az álcáját udvariasságból. Holott a filmben is látszik, hogy Obi-Wannal együtt őszintén meglepett, amikor az igazi királynő végül leleplezi magát a gunganek előtt, és magában a Királynő végveszélybenben sincsen a leghalványabb utalás sem arra, hogy Qui-Gon valóban rájött volna, hogy Padmé és Sabé elcserélték egymást, így valószínűleg ez is csak egy volt Padmé tévedései közül.

Mindkét könyv közös erőssége pedig E.K. Johnston atmoszféra-teremtő képessége.

Sok háttérinformációt megtudhatunk a Nabooról, a bolygó kultúrájáról, valamennyit még a történelemről is, de mindez úgy van tálalva, hogy különösen A királynő árnyéka olvasása közben éreztem, hogy mennyire szomorú, hogy nem juthatunk el sem Theedbe, sem pedig a nabooi tóvidékre soha.