Kritika: Ahsoka

ahsoka_cover.jpg

Ahsoka nem csak a Star Warsból a kedvenc karakterem, hanem abszolút kedvencem is úgy mindenből, amit valaha olvastam és láttam, elég természetes hát, hogy nagy lelkesedéssel, de legalább ennyi félelemmel vettem kezembe a róla szóló könyvet, amit magyarországi megjelenésének évében a Zsivány Egyesnél is sokkal jobban vártam.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a feltétel nélküli rajongás rózsaszín ködén át olvastam végig a történetet, éppen hogy inkább túl bizalmatlan és szigorú voltam vele szemben, pont azért, mert számomra nagyon fontos karakterről szól. Szerencsére reményeim és nem félelmeim igazolódtak be vele kapcsolatban.

Mostantól kezdve a legvégéig igyekszem a lehető legkevesebb spoilerrel írni, tényleg csak nagy általánosságokban érintve a történetet, illetve nem említve semmi olyasmit, amit az ember ne találhatna ki azonnal a könyv hátoldalára nyomtatott tartalomból.

Mindezek mellett mindössze olyan tényeket fogok említeni, amelyek amúgy is magától értetődnek azok számára, akik végignézték A klónok háborúját, és a karakter további sorsával is tisztában vannak.

A könyv egyik nagy előnye a sok közül éppen az, hogy nem akar egyszerre túl sok mindent megmarkolni, hogy aztán a végén keveset fogjon, vagy inkább szinte semmit. 

Tizenöt év telik el a Klónok Háborújából összetörten kisétáló, valamint a Lázadókban egy kisebb flotta élén visszatérő és a reményt megmentő Ahsoka között. Mindenképpen túl hosszú idő ahhoz, hogy egyetlen, háromszázharminckét oldalas regényben fel lehessen dolgozni anélkül, hogy az szükségszerűen ne legyen vázlatos, ne vesszenek el benne fontos évek, események és részletek, velük együtt pedig maga a karakter, akiről a könyvnek szólnia kellene. 

E.K. Johnston (A királynő árnyéka, A királynő végveszélyben) azonban kísérletet sem tett hasonlóra, sőt, mondhatni minden egyes létező karakter regényben elkövethető hibának pont az ellenkezőjét csinálta.  

Amikor az Ahsoka meg lett írva, még nem volt hivatalosan tervbe véve A klónok háborúja sorozat befejezése, így 2016-ban még csak ennek a könyvnek a prológusa alapján lehetett következtetni a sorozat legvégét jelentő, Mandaloron játszódó történetszálra, Ahsoka és Maul párbajára, majd A Sithek bosszújába belelógó, egészen az utolsó pillanatokig egészségtelenül sok izgalmat tartogató befejezésére.

Bár az Ahsoka visszaemlékezésében szereplő események néhány, de nem jelentős részletben eltérnek a befejezett hetedik évadtól, (pl. Ahsoka fénykardjainak pengéi itt még zöldek) a lényeg tekintetében nincs ellentmondás, a könyv továbbra is kánon, és mindez semmit nem von le az első oldalak értékéből, valamint a gesztustól, amit annak idején a TCW rajongói felé tett. 

Mindez mégis néhány oldalnyi, hangulatkeltő bevezető csupán, annak ugyanakkor mondhatni tökéletes. A tényleges történet azonban egészen pontosan a Birodalom kikiáltása után egy évvel, vagyis az első Birodalom Napján kezdődik, és nem ölelhet fel fél évnél kicsit több, nagyon-nagyon maximum nyolc-kilenc hónapnál hosszabb időszakot.

Ez az idő azonban éppen elég arra, amire elégnek kell lennie; hogy gondolatban összeköthessük egymással a kiválasztott tanítványát, Ahsoka Tanót, az Ashla álnéven új életet kezdeni próbáló ügyes kezű és megbízható szerelőt, valamint a Lázadókból megismert, titokzatos Fulcrumot, aki nélkül a Birodalom elleni felkelés megszervezése minden bizonnyal sokkal tovább tart, és/vagy sokkal nehezebben, körülményesebben, és jóval több áldozat árán tud csak megvalósulni.  

A regény első lehetséges hibáját az írónő tehát teljesen jól kikerülte azzal, hogy nem vállalkozott túl hosszú időtartam feldolgozására Ahsoka életéből.

Ennek (is) köszönhetően egyszerű, nem galaxisrengető történetet kapunk. Sokszor volt olyan érzésem olvasás közben, hogy Ahsoka fiatalabban, tapasztalatlanabbul, sokszor és sokkal nagyobb problémákat kényszerült megoldani egyedül, mint ennek a regénynek a lapjain.

Aki Ahsokára, mint hősre kíváncsi, a lányra, aki a klónháború alatt inkább már mitikus alakoknak, mint hús-vér hősöknek számító Kenobi-Skywalker páros egyenrangú, kiegészítő és harmadik tagja lett, érzésem szerint csalódni fog.

Sokkal többet kapunk ugyanakkor ennél; egy szeretetre és tiszteltre méltó főszereplőt, akinek pont a számára lehető legrosszabb történelmi helyzetben kell a legerősebbnek lennie, és leráznia magáról valahogy az elhagyatottság, gyász, önbírálat és önsajnálat, valamint mindezek már-már kétségbeesett elfojtási kísérletének visszahúzó terheit.

Ahsoka 1 

Amiért mindig szerettem Ahsokát, (illetve hát ez volt az egyik ok a számtalan közül) hogy a kislány korától belé sulykolt Jedi dogmák ellenére is mert kötődni, szereti, kérdezni és nem fogadni el kritika nélkül mindent, amit idősebb és tapasztaltabb Jedik elfogadtak volna. Nála a mások megsegítésének igénye ösztönös empátiából és szeretetből, nem pedig leginkább, vagy éppen semmi másból, pusztán a jó és a rossz valamiféle elvont és dogmatikus értelmezéséből fakadt.

Nyilván nem szándékosan, de tudat alatt mindenképpen már öltözködésével és személyiségének egyéb kifejeződéseivel is jelezte, (akár mestere, Anakin) hogy ő igenis egyéniség a bő köpenyek, egyszerű viseletek, és évezredes rituálék dogmatikusan elrendezett világában.

A halált és a szenvedést leszámítva a regényben megjelenő legnagyobb tragédia éppen az, hogy az általunk ismert Ahsoka Tano valamennyire már a múlté.

A hatvanhatos parancs kiadása óta a Jedi Rend helyén szédítő üresség tátong csak az Erőben, a Birodalom sötét árnyéka borul rá a civilizációra, Anakin Skywalker megnyugtató jelenlétét pedig nem érezni többé.

Ahsoka „dolga” ebben a könyvben nem éppen valamiféle stratégiailag fontos győzelem kivívása, amely megváltoztatja egy egész háború menetét, „pusztán” az, hogy képes legyen a múlt valamennyi tragédiáját feldolgozva helyet találni magának a jelenben és a jövőben. Az ő feladata itt az, hogy újratanulja és átértékelje mindazt, amelyek mindig is az erősségei voltak; kötődés, szeretet, bizalom, másokban való hit. Az élhető és egészséges átmenet visszaszerzése az Anakin Skywalker és Obi-Wan Kenobi által képviselt végletek között.

Bár van véleményem a végeredményről, nem egy ehhez hasonló kritikának a dolga eldönteni, hogy mindez hogyan sikerült.  Ennek megítélése teljes mértékben az olvasó személyétől, és a benne kialakult Ahsoka képtől függ. 

Ahsoka 2A cselekmény maga ugyan néha kapkodósnak tűnhet egy kissé, de úgy érzem, ezzel sincsen semmi baj, tekintve, hogy az elsötétedett Erő által összetartott és Birodalom által megszállt galaxisban helyét kereső, még mindig csak tizennyolc(!) éves Ahsokához, pont ilyen történet(vezetés) illik.

Hasonló (jól megírt) karakter regényeknél természetesen elkerülhetetlen, hogy a főszereplő érzelmei és gondolatai kerüljenek a fókuszba, itt sem történt ez másként és nagyon jót is tesz a könyvnek az az érzelmi mélység, ami ennek köszönhetően végig megtalálható benne.

Egyértelműen az írónő tehetségét és felkészültségét dicséri, hogy minden megváltozott körülmény ellenére Ahsoka Ahsokaként beszél, viselkedik és gondolkodik, annyira nagyon, hogy én minden egyes alkalommal még a sorozatokból jól ismert hangját is hallani véltem, amikor megszólalt. Száz százalékig ráismertem kedvenc karakteremre.

Maga a cselekmény szerencsére nem helyhez kötött, nem egyetlen bolygó egyetlen településén játszódik. Több történetszál van, és több közös gyökerű, mégis egymástól teljesen független, ugyanakkor kikerülhetetlen probléma, amit Ahsokának annak ellenére is mindenképpen meg kell oldania, hogy az általa elhagyott Jedi Rendet elpusztították, az Erőre sötétség borult, egyedül maradt, a Birodalom pedig azonnal megölné őt, ha tudomást szerezne létezéséről, pusztán azért, mert egykor Jedi volt és még mindig él.

Az pedig, hogy nem száz százalékban lineáris a történet, egyáltalán nem teszi azt összefüggéstelenné, mivel nem túl sok múltra való visszaemlékezés szakítja meg. Ami igen az is vagy a jelen szorításával áll összefüggésben, és előre viszi a cselekményt, vagy pedig a nagy egész mélyebb megértésében segít.  

Ahsoka gyakran gondol egykori társaira és képzeli el, hogy vajon mit tenne az adott helyzetben mestere, és mit Obi-Wan. 

Csak egy jellemző, ha nem is a legjellemzőbb, rövid példát említenék erre:

Anakin biztos halálra unná magát ezen a helyen! Még csak egy kiadós verekedésre sincs kilátás! Bár a volt mestere nem sokat beszélt a gyerekkoráról, Ahsoka fél szavakból is értett. Nem lehetett könnyű egy olyan porfészekben felnőni, mint a Tatuin. Obi-van mester ezzel szemben nyilván azt mondaná, hogy a Raada remek hely a pihenéshez és a meditáláshoz – aztán villámgyorsan találna egy kalózfészket, vagy Sith-összeesküvést, amivel elütheti az unalmas óráit. 

Ahsoka 3Bár úgy gondolom, hogy Ahsoka mindig képes volt önállóan megállni a helyét, és a Klónok Háborújának köszönhetően vagy egy évtizeddel korábban fel is nőtt, mint azt életkora feltétlenül indokolta volna, mégis ennek a könyvnek az eseményei azok, amelyek ezt a felnőtté válást véglegessé és visszavonhatatlanná teszik

És persze szomorúvá, bármilyen furcsa is gyermeki boldogságról és ártatlanságról a Klónok Háborújával összefüggésben írni.

Mégis, aki Jedik között nő fel sok dologhoz teljesen máshogy viszonyul, mint mindenki más, aki nem. Ennek köszönhető, hogy a háború előtt és alatt Ahsokának volt igazi otthona és családja, amit szeretett és aminek nagyon is boldogan volt a része.

A valódi próba számára éppen ezért a nélkülük való létezés az idegenné vált galaxisnak és a Birodalom békéjének nyomasztó valóságában.

Persze, hogy az érdeklődésünk fent legyen tartva, valaminek mindig történnie kell, és történik is.

A történet felvezetése nem túl hosszú, már a regény első harmadában megjelenik a fő konfliktusforrás, ami természetesen maga a Birodalom, amely patologikusan megalomán, de a maga módján száz százalékig hideg és racionális gonoszságában még azokat a teljesen jelentéktelen peremvidéki mezőgazdasági holdakat sem képes békén hagyni, mint amelyiken Ahsoka megpróbál új életet kezdeni a feje tetejére állított galaxisban. 

Itt a Galaktikus Birodalom ereje és gonoszsága nem Halálcsillagokon és csillagromboló flottákon keresztül nyilvánul meg, és ellenségei sem a Felkelők Szövetségének mindenre elszánt hősei. 

A Birodalom könyörtelensége és kegyetlensége ugyanakkor éppen ezért kézzelfoghatóbb és átélhetőbb is, mint jó néhány más Star Wars történetben, mivel az űr végtelenségének mélyéről és orbitális pályáról lekerül olyan hétköznapi, egyszerű emberek szintjére, sőt, egyenesen közéjük, akik akár tényleg mi magunk is lehetnénk, ha réges-régen születünk meg és pont ebben a messzi-messzi galaxisban. 

A Birodalom besétál a kocsmába, ahol esténként vacsorázol, és leül a veled szemközti asztalhoz. Holnaptól a Birodalom a rendőrség, aki becsenget hozzád. Holnaputántól a főnököd. 

Az írónőnek ráadásul hihetetlen érzéke van egy-egy drámai pillanat leírásához, vagy talán inkább fénykép szerű kimerevítéséhez, hogy minden figyelmünk ösztönösen is hozzátapadjon a pillanathoz, kicsit, mintha mi magunk is a regény szereplőivel egy helyiségben tartózkodnánk, végignézni azt, amit végignézni ők maguk sem szeretnének. 

A könyvet teljessé tévő mellékkarakterek többsége teljesen egyszerű ember, de véletlenül sem olyan értelemben, hogy unalmasak lennének.

Egyik nagy pozitívuma a sok közül éppen az, hogy szó szerint tökéletesen a helyükre vannak benne rakva, szerves részei a történetnek. Ahsoka és ők oda-vissza befolyásolják egymás életét, és bár előfordul, hogy külön fejezetet is kapnak, egyetlen pillanatra sem szorítják háttérbe a főszereplőt, akiről a könyvnek szólnia kell, hiszen ez mégiscsak elsősorban az ő története.

Valamennyien éppen annyit szerepelnek, és pontosan annyira mélyen kidolgozott karakterek, hogy érdekeljenek, sorsuk pedig egyáltalán ne legyen közömbös számunkra.

Közülük is elsősorban Kaedent és Miarát emelném ki, két pár éve árván maradt lányt, akikkel Ahsoka a Raadán találkozik, ahol a történet nagy része játszódik. Kaeden tizenhét éves, Miara pedig tizennégy.

Nagyon hosszan lehetne írni róluk, és nagyon erős is rá a kísértés, hogy megtegyem, sajnos azonban túl hosszúra nyújtaná ezt az amúgy sem rövid kritikát, és kisebbnél nagyobb spoilerek nélkül nem is igazán lenne lehetséges.   

Nagyon tetszett mindenesetre, hogy személyükben olyan testvérpárt kaptunk, akik őszintén szeretik egymást, és bár bármit megtennének a másikért, közös külső és lelki vonásaik ellenére viszont a világért sem egyformák.

Mivel ők ketten a legfiatalabbak azok közül a Raadán, akiknek egyszerű, de gondosan felépített életébe páros lábbal száll bele a Birodalom, az ő erre való reakciójuk, és a mindaz, ami velük történik ennek következtében végig izgalmas és érdekfeszítő marad, bár igazság szerint nem ez az a két szó, amivel a legtökéletesebben le lehetne írni.

Kifejezetten okos megoldás volt E.K. Johnston részéről, ahogyan jól felépített karaktereit olyan apróságokkal árnyalva tette még életszerűbbé, mint például, hogy miközben Miara nagyon szeretne gyorsan felnőni és a kényszer következtében sokszor sokkal érettebben is viselkedik a koránál, közben mégis nagyon jól esik neki nővére anyáskodó gondoskodása.

A történet és Ahsoka szempontjából ugyan Kaeden fontosabb, és nincs is semmi baj a karakterrel a világon, hozzám valamiért még is Miara állt közelebb.

Egyik kedvenc részletem a könyvből is pont hozzá kapcsolódik. Azért érzem, hogy helye van itt, mert tökéletesen megmutatja, hogy E.K Johnston személyében tehetséges író csatlakozott a kedvenc galaxisunkat formáló írók hatalmas családjához.

Aki kettő teljesen egyszerű mondattal képes elmondani ennyi mindent egyszerre két karakterről is, nem akármilyen tehetség, hanem olyasvalaki, akire érdemes lesz odafigyelni, bármit is ír majd a jövőben: 

Az utolsó találkozásuk óta Miara megtanult halkan járni, de még azt is, hogyan használhat fel minden lehetséges fedezéket. Ahsoka már csak ezért is gyűlölte a háborút. 

Ahsoka 4Ami szintén nagyon érdekessé tette számomra a könyvet, az az általa közvetített viszonylag pozitív emberkép volt.

Az eredeti trilógiában leginkább az elemi gonoszság ellen küzdő rettenthetetlen hősöket csodálhattunk közelről, az azóta kiadott Star Wars tartalmak azonban jelentősen kibővítették, és végletekig árnyalták az akkor még viszonylag egyszerűnek tűnő univerzumot. Időközben az elnyomott népek galaxisának viszonylagos ártatlansága elveszett, és ezerfelől nézve megismerhettük sötét oldaltól is független sötét oldalát, a benne létező élőlények aljasságával együtt.

Ez a regény ugyan nem egyszerűsíti vissza ezt az újabban kialakult, realista képet, mégis valahol képes megerősíteni az eredeti trilógiától örökül kapott hitben, hogy uraljon bár mindent a Birodalom és a sötét oldal, a galaxist és a benne élők lelkét nem fogja tudni teljesen a saját képére formálni soha.

Azért persze nem kell megijedni, nem szentek története ez, és távolról sem lesz minden létező szereplő jó.

Főleg, hogy létezik a történetben jó pár eléggé feltűnő kivétel, köztük is elsősorban Hatodik Fivér, a benne megjelenő inkvizítor.

Igaz ő a gondos karakterkidolgozás alól is kivétel, mivel azonban a Lázadókban sem nagyon tudunk meg egy-egy inkvizítorról többet a nevét helyettesítő számnál, illetve látjuk, hogy néz ki, és hogyan harcol, itt nem éreztem nagyon a hiányát a személyiség elmélyítésének. 

A Hatodik Fivérben nincs semmi meglepő, vagy túlságosan egyéni, egészen pontosan olyan, ahogyan az ember elképzel magának egy teljesen tipikus sötét oldal használót.

Az ő karakterén keresztül E.K. Johnston ugyan lehetőséget kapott kicsit az inkvizítorok bemutatására, de nem tartom a könyv hibájának, hogy ezzel a lehetőséggel nem élt. Miért pont egy Ahsokáról szóló regényből kellene a sötét oldal egy újabb kreálmányáról mélyebb információkat gyűjteni?

Lesz még nyilván elég kiadvány, ami leginkább a sötét oldal, a Sithek, és a Birodalom rajongóinak kegyeit fogja keresni szereplőivel és témaválasztásával egyaránt. Ahsoka története ellenben mindig is a fény története volt.

A legendákban a legelső (ma már talán helyesebb, ha azt írom, hogy az egyik első) Jedi-templomnak otthon adó bolygó, a Tython két holdja, Ashla és Bogan szimbolizálta az Erő világos és sötét oldalát.

Tudom, hogy mindez nagyon egyéni megítélés kérdése, sőt talán már tényleg csak egy Ahsoka rajongó személyes nézőpontja, de mindazt, amit én az Erő világos oldaláról, illetve annak működéséről, meg a Jedikről valaha elképzeltem, Ahsoka Tano egy személyben mindig is sokkal jobban, szerethetőben és hitelesebben képviselte, mint a nála papíron sokkal nagyobb Jedik, Anakin Skywalkerrel kezdve, Obi-Wanon és Mace Windun át egészen Yodáig bezárólag.

Ha valaki, akkor ő tényleg megérdemelte az Ashla nevet.   

Ahsoka 5

Nem mellesleg ez a névválasztás is szépen reprezentálja azt az alapkonfliktust, hogy Ahsoka bár a jól ismert okokból önként hagyta el a Jedi Rendet, és választott magának saját, egyedi és önálló utat, lélekben és teljesen még sem volt képes elszakadni tőle.

De ugyanilyen joggal írhatnám azt is, hogy az Ashla (ál)név annak (is) a szimbóluma, hogy az Erő világos oldala és az ő képviselőik nem csak a Jedi Rend szűkre szabott világában, és az ő dogmáik által meghatározott módon létezhetnek. (Minderre pedig magának Ahsokának általunk eddig megismert élete az élő tanúságtétel.) 

A könyvből amúgy olyan dolgokat is megtudhatunk Ahsokáról, amelyek személyes, néhol intim, máshol vicces kis apróságok, pár epizód a múltból, de még azt is, hogy kinek a hangján beszél hozzá az Erő meditáció közben. (Bármilyen meglepő is, nem Anakin Skywalker szinkronizálja.) Ahsoka rajongóknak mindez igazi csemege lesz, ebben biztos vagyok. 

Illene hibáját is említeni a regénynek, de igazság szerint leginkább csak külsőségeknél vagyok képes leakadni, de ott sem nagyon.

Nem szeretnék az álszentség bűnébe esni, ezért elismerem, hogy Ahsoka iránti rajongásom sohasem pusztán elragadó személyiségének, - bár az természetesen figyelmen kívül hagyhatatlan - hanem egyben a külsejének is szólt.

A klónok háborújában, és a Lázadókban egyaránt nagyon szépen és nagyon szépnek van megrajzolva, Rosario Dawson által megformálva is tetszett, és ruháiból kiindulva azzal sem igazán lehet vádolni, hogy valaha is különösebben szégyenlős lett volna.

A könyv borítóján lévő kép mégsem képes sem külsejében, sem hangulatában igazán megfogni és visszaadni a karaktert.

Főleg furcsa mindez mindannak tükrében, hogy A klónok háborúja első évadától kezdve mostanáig tele az Internet (nyilván nem véletlenül) szebbnél szebb Ahsokáról készült fan artokkal. Ezek közül bármelyiket fel lehetett volna használni az eredeti alkotó engedélyével, vagy felkérni ugyanőt, hogy fessen, vagy rajzoljon hasonlót, így sokkal szebb és karakterhűbb végeredmény születhetett volna.

A másik apró hiba a regény szerkezetében található. Kicsit zavaró, hogy az új szereplők beemelésével, és az Ahsokával történtekből való ideiglenes és szándékos kizökkentéssel a könyv gyakorlatilag ketté van vágva, mivel azonban ez a hirtelen vágás nem két egyforma, hanem egy nagyobb felvezető, és egy nála nem nagyon sokkal, de azért érezhetően rövidebb levezető részre osztja a történetet, (körülbelül hatvan-negyven százalékos arányban) hajlamos az emberben azt a benyomást kelteni, hogy maga a végjáték el van kapkodva, vagy sietve egy kicsit.

Mindez azonban érzésem szerint tényleg inkább csak benyomás, mint a valóság, köszönhetően annak, hogy a végső izgalmak és a hozzájuk vezető események szépen ki vannak dolgozva és fel vannak építve így is, továbbá megkapjuk a történetszálak korrekt lezárását. 

Azt persze nem bántam volna én sem, hogyha pont a történet vége hosszabb és bővebben ki van fejtve néhány részlete, amire a leginkább kíváncsi voltam, hiányérzetem még sincs.  

Azt hiszem, hogy az a regény, amivel az az embernek a legnagyobb baja, hogy lehetett volna kicsit hosszabb, mert szívesen olvasta volna tovább, a borítója pedig lehetett volna kicsit szebb is, alapvetően jó és olvasásra érdemes könyv.

Nyugodt szívvel merem ajánlani bárkinek, leginkább persze azoknak, akik szeretik Ahsokát. Ugyanakkor a Köztársaság bukása utáni év és a peremvidéki élet sajátos íze, a korai Birodalom működés közben, valamint az ellene folyó szervezkedés óvatos kezdetei, mind-mind érdekesek lehetnek bárki számára, aki Star Wars rajongó.  

Végső összegzésként, az Ahsoka nagyon jó mellékszereplőkkel megtűzdelt, tökéletes karakter regény, amely éppen ezért érzelmi mélységeket sem nélkülöz. Ahsokának ugyan nem kell benne megmentenie az egész galaxist, de önmagához és a galaxishoz fűződő viszonyát is át kell értékelnie ahhoz, hogy egyáltalán képes legyen harcolni a galaxisért és önmagáért.

A későbbi események, a nagy egész, vagyis maga a galaktikus történelem szempontjából nagyon fontos láncszem ez az epizód, amit nem csak érdemes volt, hanem mindenképpen el is kellett mesélni.

Emily Kate Johnston tehetséges és Ahsokából nagyon jól felkészült írónő. Jó döntés volt, hogy ennek a regénynek a megírását rábízták, és nyilván az sem véletlen, hogy ez a könyve nem az utolsó, hanem csak az első Star Wars regény volt, amit írt.

Ahsoka van annyira jó és népszerű karakter, hogy érdemeljen magáról minimum egy ehhez hasonló, belőle felkészült, okosan megírt és alapvetően nagyon jó könyvet. Boldog vagyok, hogy meg is kapta, ez pedig azt hiszem, hogy a lehető legnagyobb dicséret részemről, amit végül leírhatok.  

Az Ahsoka című regény megrendelhető itt a Szukits könyvkiadótól.

A Szerzőről

Ashla