Kritika: Thrawn - A káosz ébredése
-
Kategória
-
Írta
-
2,118
-
-
27dec., 2020
„Korunk tragédiája, és bizonyos értelemben az én tragédiám abból adódik, hogy az orvosságok nem voltak képesek legyűrni a bajt, hogy a véletlen, a hagyományok holt terhe, érdek és ostobaság folyvást korlátozták szabadságomat és cselekvésem ütemét. Amit tehát végül sikerült létrehozni, az inkább szükségszerű volt, semmint jó.”
-Rex Warner: Julius Caesar
„A művészet a lélek tükre, a taktika pedig a lélek legmélyéről fakad.”
Hosszú oldalakat lehetne összeírni arról, hogy hogyan lehetséges az, hogy birodalmi létére Thrawn lett a rajongók egyik kedvenc karaktere, Timothy Zahn pedig a talán legnépszerűbb Star Wars író, akár régi, akár új kánonról legyen szó. Mivel azonban mindannyian ismerjük egy jó Thrawn könyv „receptjét,” első körben inkább arra szeretnék koncentrálni, hogy miben más A káosz ébredése, mint az eddig megjelentek.
Itt és most még csak annyit érdemes leírni nagy általánosságban, hogy a Thrawn előzmény trilógia első kötete izgalmas és nagyon jó könyv, ami mindenképpen méltó az elődeihez.
Előképe bizonyos értelemben véve a régi kánonos Kirajzás, (amire akad is egy apró utalás az elején) itt viszont rögtön el is jutunk az első lényeges különbséghez.
Mindig sajnáltam, hogy nem ismerhetjük meg igazán mélyen a chisseket, A káosz ébredése ellenben végre nem csak a felszínen kapargatja a chiss társadalmat, szokásokat, magát a Chiss Fennhatóságot, (ami legújabb fordításban Chiss Birodalom) hanem elvisz az egésznek a kellős közepébe. Már a prológusban rögtön a Csillán találjuk magukat, ami eddig sohasem volt a chiss nép távoli és misztikus anyabolygójánál több.
Nem réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban játszódik a történet, hanem réges-régen, egy messzi-messzi galaxison túl, ez az egyetlen szó különbség pedig önmagában rengeteg lehetőséget ad fel magas labdaként a világteremtésre.
Az általunk ismert galaxis peremén túl elterülő Khaosz kaotikus világa képletesen mindenképpen maga is egy kisebb galaxis, szinte járhatatlan hiperűr útvonalakkal, még a perem peremén is alig, vagy egyáltalán nem ismert fajokkal, államokkal, és persze olyan fenyegetésekkel, amelyek kellős közepén ott áll a rend, civilizáció, nyugalom és stabilitás szigeteként a hőseinknek otthont adó, kilenc uralkodócsalád által kormányzott Chiss Birodalom.
Ide érkezünk az első oldalakon, és egy rövid kitérőt kivéve itt is maradunk Thrawnnal, valamint a cselekményben fontos szerepet játszó, főleg chiss karakterekkel együtt.
Bár a főszereplő természetesen Thrawn, rajta kívül többen is nagyon fontos szerepet kapnak a történetben, köztük a régi és új kánonból egyaránt ismert Ar'alani.
Akik ebben regényben lépnek be a galaktikus történelem színpadára eljátszani a maguk szerepét, azok közül Che'ri navigátort, és gondviselőjét, Mitth'ali'astovot (Thalias) emelném ki leginkább.
Nem csak fontos szereplők, hanem mind a ketten jó karakterek, akikről szívesen olvasnék úgy is történeteket, ha nem annak köszönhetően ismernénk meg őket, hogy közük lesz Thrawnhoz.
Ha pedig maga a főszereplő szóba került, másik nagy előnye a történetnek, hogy ő, aki miatt mindenki kíváncsi A káosz ébredésére, akkor is jelen van, amikor nincsen ott fizikai valójában az események közepében.
Gyakran említik meg és beszélnek róla, és akár segíteni próbálják, akár megölni, vagy éppen intrikálnak ellene, híre megelőzi, tettei pedig természetesen befolyásolják az eseményeket. Személyisége így akkor is áthatja a könyvet, ha fényévek százaival van messzebb mindazoktól, akik számára reménysugár, vagy éppen kellemetlen és zavaró tüske a köröm alatt.
Szintén jót tesz a regénynek, hogy Zahn tovább viszi és el is mélyíti a Szövetségekben már megkezdett chiss navigátor történetszálat.
A navigátorok ugyan nem gyerekkatonák abban az értelemben, hogy senki sem használja őket golyófogónak, és mivel ritkaságuk miatt különlegesek, így pedig értékesek az egész Chiss Birodalom számára, óvják őket amennyire csak lehetséges. Ugyanakkor mégiscsak kislányok hadihajókon, a mindezekből fakadó minden problémával együtt.
Szerintem határozottan kellenek azok a jelentek a könyvbe, amikor például Che'ri és Ab'begh navigátor építőkockákkal játszanak, Che'ri filctollakra vágyik, vagy, amikor Thalias, Ar'alani, vagy maga Thrawn ápolgatja a kis Che'ri lelkét, mindannyian a maguk módján persze.
Ezeknek a fejezeteknek megvan a maguk kedves kis hangulata és erős érzelmi töltete. Ha a cselekményt meg is törik kicsit, mivel a történet szempontjából fontos karakterekről van szó, akiknek jellemfejlődése szervesen kapcsolódik az eseményekhez, egy pillanatig sem lógnak ki az általuk uralt jelenetek a chiss történelem fontos és sorsdöntő epizódjai közül.
Különben sem árt néhány nyugalmasabb oldal, mert egyébként az egész könyv az elejétől a végéig, elfojtott, vagy éppen nagyon is felszínen lévő és jól látható feszültségektől vibrál.
A Chiss Birodalmat valódi veszély fenyegeti, közben Thrawn kezét évezredes tradíciók kötik meg a szabad cselekvésben.
A zsenialitás és a magabiztosság, amit ellenségei természetesen arroganciának gondolnak és neveznek, itt már a sajátja, de az a karizma és vezetési stílus, aminek köszönhetően későbbi katonái rajongani fognak, és bármikor a halálba mennének érte, még nem jellemzi őt, pusztán a csírája érhető tetten.
Thrawn itt még „csak” egy stratégiai lángelme, a chissek többsége által is bizarrnak tartott és kigúnyolt, de pártfogói által elfogadott különleges képességgel, amit mindannyian jól ismerünk; képes az általa tanulmányozott fajok művészetéből következtetni azok katonai stratégiájára, valamint megtalálni a gyenge pontjaikat és legyőzni őket.
Itt a történet nagy részében, még pusztán egy nagy harci tapasztalatokkal rendelkező, eltökélt, de kétes hírű parancsnok, befolyásos pártfogókkal, és olyan szövetségesekkel, akiket kis jóindulattal akár barátnak is lehetne nevezni, ugyanakkor befolyásos ellenségekkel is megverve, akiknek szent meggyőződése, hogy puszta létezése veszélyt jelent az egész chiss népre és birodalomra.
Mindebből fakad, hogy miközben Thrawnnak népe valódi ellenségeire kellene fordítania minden erejét és figyelmét, folyton folyvást próbálják akadályozni számára érthetetlen erők a chiss politika kaotikus világából, ami számára szinte teljen ismeretlen univerzum.
A chissek társadalma és politikai rendszere külön, hosszabb írás témája is lehetne nyugodtan, így itt és most nem érdemes mélyebben belemenni, nyomokban mindenesetre több okból is az ókori Római Köztársaság végnapjaira emlékeztető, egyszerre demokratikus és oligarchikus rendszer, amelyben a rendezettség látszata mögött folyton ott tombol az egyéni és családi érdekek és ellentétek, vagy éppen furcsa, alkalmi szövetségek káosza.
Jó volt most ebbe is mélyebben belelátni kicsit, azok után, hogy az előző két új kánonos Thrawn regényben már sejtetve volt többször is, hogy a chissek állama miféle belső problémákkal küzd, a Khaoszban rájuk leselkedő külső fenyegetések közepette.
Nem csoda, hogy nem maradunk izgalmak és feszültség nélkül. Thrawn jövőjének viszonylagos ismeretében itt sem éppen ő az persze, aki életben maradásáért le kell rágni a körmünket, mivel azonban vannak rajta kívül is érdekes és erős karakterek, ez sem jelent problémát egyetlen pillanatig sem.
A könyv amellett, hogy végig izgalmas, és nagyon jó, azért néhány lehetőséget meglehetősen kiaknázatlanul hagy, ezt pedig, - bármennyire is élvezetes volt olvasni - én személy szerint hiányként éltem meg.
Mégiscsak egy Thrawn előzménytrilógia első kötete, egy zseniális karakter elő és háttértörténete, ehhez képest nem egy jellemfejlődést mutat be, nem arra koncentrál, hogyan válik Thrawn azzá a katonai parancsnokká, akit énje sötét oldala ellenére is megszerettünk korábban. Inkább csak pályafutásának fontos pillanatai vannak megragadva, a „jelenben” játszódó fejezetek, valamint az ezt megtörő, de általában a konkrét eseményekhez kapcsolódó tizenkét emlék segítségével.
Egyik régi ismerősöm jegyezte meg közvetlenül Thrawn Rebelses debütálása után, hogy kedvenc főadmirálisunknak még a mondatai is élükre vasaltak, éppen ezért kíváncsi voltam, hogy le mer, vagy le akar-e egyáltalán Zahn ásni legjobban sikerült karakterének legmélyebb rétegeibe.
Összességében azt lehet mondani, hogy hasonló többször előfordul, mégis elég ritkán lehet meglátni a chisst a büszkén és elhivatottan viselt fekete egyenruha alatt, vagy érezni a zseniális lángelme mögött ott lobogó lelket, pedig az nyilván nem létezik, hogy valakit a népe megvédelmezésén, saját katonai karrierjén, a művészeteken, és a művészetekből megfejthető stratégián kívül ne érdekeljen igazán semmi és senki, hogy fiatal chiss létére ne legyenek barátai, csak olyan kapcsolatai, amelyek akár barátságnak is tekinthetőek. Hogy ne legyen szerelme, ne gondoljon vér szerinti szüleire, akiknek családjából kilépett, amikor a Mitthek maguk közé fogadták, hogy ne legyen legalább egy kis házikedvence, akihez hazatérhet két katonai akció, vagy hadjárat között, esetleg egy parancsnoki hídon eltöltött fárasztó munkanap után, és a többi.
Persze nem mentes ő sem minden olyan megnyilvánulástól, ami lelke és érzelmei létezésére utal. Körülbelül kettő alkalommal kifejezetten kedves, tévedni, hibázni és zavarba jönni is képes, ahogyan szomorúságot érezni, felháborodni, vagy szégyellni magát, egyszer-egyszer pedig fellebben a fátyol a hidegvérű gyilkosról is, aki számára az adott küldetés mindenek felett áll.
Kicsit jobban megismerhetjük őt, mint eddig, de még így sem eléggé, főleg egy előzményregényhez képest nem.
A káosz ébredése alapján mindenesetre könnyen lehet, hogy mivel annyira a gondolatai határozzák meg, mindössze csak képtelen saját érzelmei felfogására és mélyebb megélésére, és, hogy emiatt valójában legalább annyira szánalomra, mint csodálatra méltó.
Szintén elképzelhető akár az is, hogy leges-legbelül ő is olyan, mint bárki más, csak vagy Zahn nem mutatja ezt (még) meg valamilyen általunk nem ismert okból nekünk, vagy maga Thrawn rejtegeti szándékosan énjének igazi mélyét, talán még önmaga elől is.
Végső soron viszont az sem igazán lepne meg, ha kiderülne, hogy a későbbi, Első Galaktikus Birodalomban viselt hófehér főadmirálisi egyenruha csupán saját jéghideg lelkének kivetülése.
Szeretném azt hinni mindenesetre, hogy Thrawn személyisége és érzelemvilága sokkal összetettebb és mélyebb annál, mint amire az itt, vagy a korábbi könyvekben olvasottak alapján következtetni lehet, és, hogy élete sokkal több, mint egy népe felé elkötelezett, zseniális hadvezér katonai pályafutásának története.
Remélem, hogy A káosz ébredése után következő két előzménykönyv majd ugyanolyan izgalmas és jó lesz, mint volt az első, mégis többet fel fog tárni saját főszereplőjéből, mint az elődje.