Hogy a Miller által elmesélt történetből nem lesz egy évek hosszú sorát magába foglaló Obi-wan sztori, „messziről figyelem, hogyan nő fel Luke” mellékszállal, arra elég hamar rájöhetünk abból, hogy a címszereplő prológusban való megjelenése után, a következő fejezetben rögtön el is jutunk a Pika-oázisban található Dannar központba. Itt új karaktereket ismerünk meg, a Tatuin lakót, akik nagyon is hétköznapi problémáikkal és a bolygó természetéből fakadó tragédiáikkal azonnal ki is töltik a nekik szánt oldalakat.

A Dannar központ egy kocsmaként, fogadóként, közösségi térként egyaránt funkcionáló vegyesbolt, ahol minden kapható, ami a Tatuinon való élethez csak szükséges lehet, és amit férje halála óta egy Annileen Calwell nevű, középkorú nő vezet, két gyereke, lánya a tizenhét éves Kallie, valamint nála egy évvel fiatalabb öccse, Jabe segítségével.

Az embernek ugyanakkor már a történet legelején is hamar olyan érzése támadhat, hogy a könyv főszereplője valójában maga a Tatuin, annyira él a bolygó, ahogyan Miller leírja. Mindennek egyik leghatásosabb eszköze A’Yark, az egyik környéken élő taszken törzs vezére, akit a farmerek Dugószem néven gyűlölnek és félnek. A könyv talán legérdekesebb részei, amikor az ő átlagos emberi gondolkodás oldaláról nézve mindenképpen bizarr és idegen gondolatain keresztül láthatjuk a bolygót, az ott élő farmereket és úgy általában mindent, ami egy buckalakó számára a világot jelenti. 

A könyv másik, az eseményekre talán leginkább hatással lévő szereplője Orrin Gault, helyi párafarmer, „Jundland királya”jórészt a Dugószem és harcosai által végrehajtott sorozatos támadások miatt szervezte meg a milíciát környékbeli farmerekből, és a jelzőrendszert, ami értelemszerűen arra kell, hogy a milícia tagjai minél hamarabb megérkezhessenek segíteni azokon, akiknek farmja és családja éppen taszken támadás alatt áll.

Az már az első nekik szentelt fejezet után sejthető, hogy Annileen és Orrin életéből nem is nagyon fogunk egészen a könyv végéig kikeveredni. Az események, a benne részt vevő karakterek, és Ben, aki akarata ellenére is egyre több szállal kötődik hozzájuk, mégis könnyedén megadják a történetnek azt a feszültséget, hogy mindig muszáj legyen tovább olvasni, hogy tudjuk, mi fog történni a következő fejezetben, már csak azért is, mert egyre inkább kíváncsiak vagyunk, hogy pontosan mi köze is lesz névleges főhősünknek ehhez az egészhez.

Miller a Calwelleken és a Gaultokon, pontosabban fogalmazva leginkább két családfő Annileen Calwell és Orrin Gault történetén és sorsán keresztül mutatja meg nekünk a tatuini élet minden szépségét és borzalmát. Orrin gyerekei, lánya a huszonegy éves Veeka, és nála pár évvel idősebb bátyja Mullen, Jabehez és Kalliehez hasonlóan, sajnos inkább karakter vázlatok, mint valóságos karakterek, ami, tekintve, hogy a szerző úgy döntött, hogy Ben Kenobi egyre gyakoribb közreműködésével és közbeavatkozásával történő családi drámát ír, egyáltalán nem válik az egyébként jó könyv előnyére.

Mindkét család jelen életére múltbéli tragédiák vetnek árnyékot; Orrint nem csak felesége hagyta el egy sivatagi csavargóért, egyik fiát is megölték a buckalakók. Annileen férje Dannar, aki egyben Orrin legjobb barátja volt, amíg élt, hasonló sorsa jutott hat évvel Ben Kenobi érkezése előtt, márpedig, ahogyan az a történetből kiderül ezeken a sors és taszkencsapásokon, még nem voltak képesek túltenni magukat. Ez letagadhatatlan onnantól kezdve, hogy Miller jóvoltából nem éppen zökkenőmentes családi életükben elsőként elmerülhetünk.

Generációk találkozása és együttélése persze más Star Wars történetekben sem feltétlen harmonikus és problémáktól mentes, az azonban már kissé zavaró, és néhol azért eléggé fárasztó is, hogy ez a könyv olyan mértékben a felnőttek története, hogy a fiatalabb generáció, amely majd a yavini csata és az Alderaan pusztulásának évében lesz harmincöt-negyven éves, mindössze arra van benne tartva, hogy problémát okozzon, szüleik szégyenkezzenek, bocsánatot kérjenek és/vagy bosszankodjanak miattuk, fegyelmezni, vagy éppen megmenteni kelljen őket, valamint kölcsönösen ne értsék meg egymást.

Ilyen téren a Gault család kevésbé teszi próbára az ember türelmét, mivel Veeka és Mullen nem csak arra képes, hogy részegen siklókat törjön és kocsmai bunyókba keveredjen, hanem a nehéz időkben azért mind a ketten ott állnak apjuk mellett és mögött - töltött fegyverekkel.

Velük ellentétben Kallie és Jabe néha egyenesen olyanok, mintha a legrosszabb emlékű amerikai családi filmekből szöktek volna meg, csak azért, hogy réges-régen egy messzi-messzi galaxisban is iskolapéldáját adhassák annak, hogy mennyire lélek és életromboló tud lenni az, ha az ember nem képes vita, veszekedés, és sértődés nélkül néhány órát sem eltölteni közvetlen környezetével, jelen esetben saját tulajdon családjával.

A könyvben szereplő karakterek amúgy három, egymástól jól elkülöníthető csoportra oszthatóak; főszereplők, főbb mellék-karakterek, hangulati elemként funkcionáló mellék-karakterek.

Az első csoport (Orrin, Annileen, A’Yark, majd legvégül Ben Kenobi) „feladata” az események mozgatása. A középső csoporté, amely Orrin és Annileen gyerekeit foglalja magában, leginkább a főszereplőknek adott támogatás, vagy éppen az ő idegesítésük és akadályozásuk, még a hangulati elemként használt mellékkarakterek, az Oázis vegyesboltjának törzsvendégei, vagy is a végtelen tatuini homokmezők minden lakója, aki nem Calwell, Gault, vagy Ben Kenobi, arra valók, hogy egy-egy jellegzetes jellemvonásukkal, vagy rájuk jellemző rigolyájukkal élővé, és az olvasó számára is teljesen elképzelhetővé varázsolják a sivatagbolygót.

Legtöbbjük leírására egyetlen jelző jut, vagy egyetlen jellegzetes rigolya (pl. van, aki évtizedek óta mindig ugyanazzal a néhány történettel „szórakoztatja” hallgatóságát, olyan vásárló is akad, aki már-már az agyhalottsággal határosan szenilis) de figyelembe véve, hogy milyen mértékben vannak hatással a történetre a könyv kilencvenöt százalékában, ez pont elég is. Valahogy így is színesek és jól elképzelhetőek, tökéletesen élővé varázsolják nem csak a Dannar központot, hanem magát a Tatuint is. Ebből a sorból éppen csak kilóg kicsikét Leelee, Annileen zeltron barátnője, aki nem ismétli ugyan kényszeresen önmagát, még is csak annyival több a többi hangulati elemként használt mellék-karakternél, hogy néhányszor elmondja véleményét barátnőjének, valamint Wyle Ulbreck, akinek legemlékezetesebb „tette” hogy a szaporodó taszken támadások ellenére sem lép be csak azért sem a jelzőrendszert pénzzel támogató, így a milícia által védett farmerek közé.

Ismételt szerepeltetésükkel és kissé jobban megismerve őket, persze hamar rájöhetünk, hogy gyakorlatilag nincsen egyetlen, hétköznapi értelemben vett normális, épelméjű élőlény sem a Tatuin farmerei között, (ahogyan a buckalakók világa is teljesen távol áll attól, amit úgy általában a „normális” és „civilizált” szavakkal jellemeznénk) épp ezért is furcsa és vicces kicsit, amikor ugyanezek az emberek és egyéb intelligens fajok képviselői azért kezdik el őrültnek nézni új szomszédjukat, Kenobit, mert Kallienak köszönhetően elterjed róla, hogy kunyhójában magában beszél.

Azok után azonban, hogy a legtöbb mellékszereplő nagyon jól el van találva, nagy kár, hogy Miller az ősrégi szovjet sci-fik módszerével rendezi le a karakterek külsejének leírását. Ennek köszönhetően a legtöbb, amit egy szereplőről a könyvben ilyen téren megtudunk; a faj, amihez tartozik, a neme, a neve és az életkora. Ez egy felől jó, hiszen így mindenki pontosan úgy néz ki, ahogyan mi akarjuk, más részről viszont joggal támadhat hiányérzete bárkinek, aki hagyományos regényeken nőtt fel, amelyeknek a normális és viszonylag részletes karakterleírások fontos és elválaszthatatlan részei. Ehhez pedig nem is kell elmenni a hivatalos szépirodalom és a kötelező olvasmányok világáig; Thrawnt és Marát sem csak tetteik és gondolataik tették Thrawn-ná és Marává, külső ismertetőjegyeik is legalább annyira meghatározó elemei voltak karakterüknek, valamint annak, hogy a régi EU legendáivá válhattak.

A dolog tehát úgy áll, hogy ha csak az ember nem képzel testet és arcot a könyvben feltűnő karakterekhez, egész végig csak elmosódott árnyalakok fognak mozogni benne arcvonások és egyéb külső jellegzetességek nélkül.

Arra például, Veeka szép, csak onnan lehet következtetni, hogy Jabe és Orrin egyik fiatal munkása, Zedd is szerelmes belé, valamint Kallie féltékeny rá, de amúgy még annyit se tudunk meg róla, milyen színű a szeme, vagy a haja. Apja, Orrin hajának létezéséről csak az győz meg, hogy egyszer, valahol a regény vége felé megfésülködik és így tovább.

Igaz ugyan, hogy Zeddről annyit megtudunk, hogy nagydarab, a könyv igazi főszereplőjéről Annileenről viszont már megint szintén fogalmunk sem lehet, hogy néz ki, ha csak arra a semmire hagyatkozunk, amit Miller erről ír. Bizarr módon mindezek után pont Ben Kenobi külseje az, amire a szerző a legtöbb mondatot elvesztegeti, holott az általa kreált karakterekkel ellentétben, róla mindenki pontosan tudja, hogy néz ki. Aki pedig valami furcsa véletlen folytán ezen a könyvön keresztül ismerkedne meg a Star Wars univerzummal, annak is ott áll szilárd támpontként a könyv borítója, ahonnan a névleges főhős komoly-szomorúan néz ránk, bekapcsolt fénykardjával kezében, elszántan, valahogy mégis olyan szívbemarkolóan, mint egy elhagyott gyerek.

Ben Kenobi a könyv többi karakterével ellentétben ráadásul rendelkezik azzal a kiváltsággal is, hogy alkalmanként ruhát is visel, legalább is le van írva, hogy éppen mi van rajta, vagy ha más nem is, annyi mindenképp, hogy takarja-e éppen csuklya az arcát, avagy sem. A többiek öltözéke nem számít. Ha van a könyvnek nagy hibája, akkor az mindenképpen a fontos részletek, és a még fontosabb mellékkarakterek majdnem teljes elhanyagolása és alig kidolgozása.

Jabet is például leginkább csak részegen látjuk Veeka és Mullen oldalán lógva, vagy józanon, miközben anyja éppen fegyelmezi, vitatkozik, vagy éppen duzzog a sarokban. Ő és nővére sajnos tényleg csak elnagyolt vázlatai két problémás, zavarodott kamasz karakterének. Kallie három megismert személyiségjegye mindössze a Ben Kenobi iránt érzett rajongás, a kislányos kíváncsiság, valamint az, hogy főleg csak az istállóban érzi jól magát, az állatok között. A szerző már majdnem csak a könyv legvégén enged kis bepillantást a Jabe lelkében dúló viharokba, de persze az, hogy végre jobban megértjük, hogy mit érez, és mit miért tesz, ugyanúgy nincsen különösebb befolyással a lényegi eseményekre, mint a többi szereplő, aki kívül esik a főszereplők szűk körén.

Azért is nagy kár mindezért, mert amúgy a szerző sok érdekes történetet meglebegtet csak úgy mellékesen, amiket azonban egyáltalán nem bont ki, csak hagyja, hogy elsodorják a fontosabb események, így lesz Ben Kenobin, Orrin Gaulton, A’Yarkon, valamint Annileen Calwellen kívül minden létező karakter, kidolgozatlan karaktervázlat, vagy hangulati elem csupán.

Számomra a könyv legnagyobb kihagyott ziccere Veeka története. A könyvben játszódó események idején a lány huszonegy éves, de ikerfivére, már több éve halott a buckalakóknak köszönhetően. Az ő halála után fordult ki önmagából, és döntött úgy, hogy ezentúl „élni fog” bepótol mindent, amit csak addig kihagyott.

Így a fiatal lány, akit megismerünk vad, kemény, forróvérű, szókimondó, néha közönséges, a legtöbb alkalommal pedig részeg. Saját apja is azt gondolja róla, hogy kedvesség ugyan van benne, az együttérzés ugyanakkor szinte teljesen hiányzik, és nem is különösebben érdeklik az emberek. Ha jelleme kicsit jobban ki van bontva, ha legalább csak néha látjuk az ő gondolatait is, és kapunk halovány képet arról, hogy mennyire közel állt fivéréhez, aki halálát úgy dolgozta fel, ahogy, az nagyban hozzájárult volna ahhoz, hogy csökkenjen a hiányérzet, amit a legtöbb könyvben feltűnő karakter kidolgozatlansága okoz.

A lány, mély gyászából megszülető kétségbeesett féktelenségével és életörömével, a talán sorssal szembeni emberi tehetetlenségre válaszként adott érzéketlenséggel, és az emberek többsége iránt érzett valószínűleg magának sem bevallott megvetéssel együtt, a könyv talán legérdekesebb karaktere lehetett volna, ha az író hajlandó rendesen kidolgozni történetének mellékszereplőit, és nem fókuszál ehelyett inkább Annileenre szinte végig.

Noha a könyv címe Kenobi, igazságosabb és reálisabb volna, ha inkább Annileen, vagy legalább is Annileen és a titokzatos idegen lenne, csak hát akkor ugye sokkal kevesebben vették volna meg, hiába a borítóra nyomott Star Wars logo. Tagadhatatlan, hogy a Kenobi igenis az ő története. A leglátványosabb példa talán minderre, hogy maga a címszereplő is leginkább csak rajta és gyerekein keresztül kapcsolódik hozzá a ténylegesen történő eseményekhez, vagyis magához a cselekményhez, amelyeknek a könyv címe alapján még is csak az ő történetévé kellene összeállnia. Nem így történik. Hiába jelenik meg Ben Kenobi fejezetről fejezetre egyre gyakrabban és lesz egyre fontosabb, majd legfontosabb szereplője, legvégül pedig irányítója az eseményeknek, a történet továbbra is Annileen, Orrin, A'Yark, a farmerek és a buckalakók, ez által pedig a Tatuin lakónak története marad.

Az a néhány rövid fejezet, ami egy az egyben Obi-wan Kenobinak, és csak neki van szentelve az elvben róla szóló könyvben „Meditáció” címen fészkelődött be óvatosan a fejezetek közé. Ezek a két-három oldalas apró kis szigetek néha megszakítják a tényleges történetet. A legtöbb közülük Qui-Gon szellemével való kommunikációs próbálkozások keretében lezajló puszta tépelődés és önmarcangolás. A férfi szavain és gondolatain keresztül folyamatosan érezzük a fájdalmat, ami a felszínen mutatott nyugodt derű mögött lelkében tombol, és, amitől az egykori jedi képzés hosszú évei sem képesek megmenteni.

Sajnos azonban ezek a pár oldalas kis írások túl rövidek ahhoz, hogy legyen időnk igazán beleérezni magunkat, mert valahányszor Ben a múlt szörnyűségeiről, a klónok háborújáról, Anakin, a Jedi Rend és a Köztársaság bukásáról, vagy akár a Tatuinon megismert emberekről, saját hibáiról, a rá és a Galaxisra váró jövőről elmélkedik, az holtbiztos, hogy a következő oldalon már is megjelenik valaki az igazi főszereplők közül, hogy könyörtelenül kirángasson bennünket az előző oldalakon olyan gondosan felépített hangulatból.

Ha viszont Miller szándéka az volt, hogy két család drámáját írja meg, Ben Kenobi egyre gyakoribb belecsepegtetésével a történet sűrűjébe, érthetetlen számomra, hogy miért csak Annileen és Orrin karakterét dolgozta ki rendesen és részletesen, lelkük szinte legapróbb részletéig, legtitkosabb vágyaikig és rémálmaikig egyaránt leásva, gyerekeiket pedig, akik legalább annyira fontos részei lehettek volna a történetnek, mint ők, miért nem. Meg merem kockáztatni, hogy egy szem Mullent leszámítva mindannyian érdekes és szerethető, vagy legalábbis jobban megértett karakterek lettek volna; két máshogyan zavarodott, a gyászt és a veszteségeket máshogyan feldolgozó, de mindenképpen jobb sorsra érdemes fiatal lány, és Jabe, akinek viszonzatlan és reménytelen szerelme Veeka iránt, nem csak a fiú érzékenységét és sebezhetőségét domboríthatta volna ki, hanem tovább mélyíthette volna a könyv amúgy szándékosan nem éppen vidám hangulatát is.

Feltételezem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az izgalmak fokozásának érdekében a könyv végén, és persze közben is néhányszor, valamennyi fontosabb szereplő élete veszélybe kerül. Mivel pedig Obi-wan további sorsát pontosan ismerjük, nem ő az a karakter, akiért az utolsó fejezetekben le fogjuk rágni a körmünket, és azon tépelődünk, hogy vajon életben marad-e egyáltalán, hanem Annileen és Orrin, természetesen családjukkal együtt, meg persze A'Yark. Már csak ezért sem ártott volna kicsit többet bíbelődni a következő generáció tagjaival karakter-kidolgozás terén.

Nem azt akarom ezzel mondani persze, hogy így teljesen semleges és súlytalan, hogy kinek mi lesz a sorsa, egyszerűen csak minél erősebb kötődést tud egy író kiépíteni az olvasó és saját karakterei között, annál nagyobb a könyv végén a tét, és az izgalom magát a véget illetően. Ilyen téren pedig érzésem szerint John Jackson Miller csak félmunkát végzett. Főszereplőit a legapróbb részletekig kidolgozta, második vonalas karakterei viszont sajnálatos módon erősen el lettek hanyagolva, annak ellenére, hogy adva volt a lehetőség előtte, (hiszen az alapokat ő maga fektette le hozzá) hogy meghatározó és emlékezetes karaktereket alkosson belőlük, ne csak vázlatos mellékszereplőket.

Összegezve; a Kenobi kicsit több Kenobival, kidolgozottabb, komolyabban vett, és gyakrabban szerepeltetett mellékszereplőkkel, az évtized egyik legjobb Star Wars könyve lehetett volna, így azonban egyszerűen csak egy jó könyv, kisebb-nagyobb hiányosságokkal, ami olvastatja önmagát. Nem kihagyhatatlan, de aki elolvassa, nagy valószínűséggel nem fogja megbánni, és talán hónapok, vagy évek múlva ismét le fogja emelni a polcról, hogy megtegye újra.