A cselekmény alapja egyszerű; Van egy lány és egy fiú, Izal Garsea (Izzy) és Julen Rakab (Jules), akik kisgyerekként jó barátok voltak, de miután a lány családja elhagyta a Batuut, ahol egymás szomszédaiként éltek, kapcsolatuk értelemszerűen megszakadt, és egymástól nagyon eltérő életutat jártak be.

Mire az Erő újra összehozza őket, különböző okokból, de már mind a ketten abban szenvednek, amit a szakirodalom egyszerűen és sokat mondóan életközép válságnak nevez, hiába még csak tizennyolc, illetve tizenkilenc évesek.

Mivel az egész történet a két főszereplő személye köré épül, és a közöttük lévő kapcsolatra, valamint annak alakulására koncentrál, nem árt, ha nem két rettenetesen idegesítő, vagy unalmas karakterről kell olvasni háromszáz oldalon keresztül, és szerencsére ez nincs is így. 

Izzy és Jules szerethető és azonosulható részei az Erőnek jó eséllyel bárki számára, akinek élete története nem lineáris diadalút a gyerekkori álmoktól azok maradéktalan és kielégítő megvalósulásáig.  

Egyik oldalról ott van Jules, mint egy kicsit menőbb és izmos tatuini Luke Skywalker, aki ismert és valamennyire népszerű is szűkebb lakókörnyezetében, ugyanakkor részben saját egzisztenciális válsága is mindebből fakad, mert hiába álmodozott egész életében a galaxis felfedezéséről, afféle szárazföldi patkányként, még saját bolygójának légterét sem volt képes elhagyni soha, csak egyik unalmas állását felváltani egy másikkal.

Másik oldalról pedig ott van Izzy, aki meg kicsit olyan, mint egy fiatal lány testébe zárt ifjú Han Solo; Megfordult már a galaxis számtalan pontján, de nem is ismert és nem is népszerű. A környezetében közben csupa olyan alak, akik nem éppen az Arany Oldalakban hirdetik szolgáltatásaikat, az általa elvégzett munkákat pedig ő sem írhatja bele az önéletrajzába. 

Mindez persze csak a karakterek felszíne, mivel mind a ketten sokkal mélyebb és érdekesebb személyiségek, mint első pillanatra látszódik rajtuk, és persze fokozatosan ismerjük meg őket, ahogyan bonyolódik a történet, illetve az Erő szeszélyének, avagy akaratának köszönhetően kettőjük sorsa mind inkább összefonódik az események sűrűjében.

Külön jót tesz a könyvnek a nézőpontok folyamatos váltogatása, mert bár az írónő nem bújuk be a főszereplők bőre alá, és a történet folyamatos, a prológust és az epilógust leszámítva, az egyik fejezet címe mindig Izzy, a következőé pedig mindig Jules, ezek a fejezetek pedig természetesen rájuk koncentrálnak, és az ő nézőpontjukból mutatják be az eseményeket. 

Közben közelebbről megismerhetjük a Batuut, a Fekete Torony Helyőrséget és lakóit, ahogyan a peremvidéki rusztikus idill találkozik az alvilággal, aminek nincs romantikája.

Főleg akkor nincsen, amikor az Első Rend is éppen a bolygón rendetlenkedik, az elfelejteni próbált múlt pedig makacs, és hajlamos néha az emberrel szembejönni az utcán.

Néhány fordulat ugyan talán kissé kiszámítható, de a könyv ettől még végig élvezhető marad, ha más nem, mindig ad neki némi belső feszültséget Izzy és Jules látszólag eltérő jellemvonásainak és világnézetének a dialektikája, amelyek a maguk módján feloldják, átszínezik és kiegészítik egymást.

A legtöbbször Jules batuui földhözragadt és kissé naiv optimista idealizmusa áll szemben Izzynek az égbolt túloldaláról magával hozott, nagyon is valóságalapú, materialista pesszimizmusával.  

Közben a könyv hangulata is hullámzik, sokszor kicsit vicces, sokszor inkább szomorú, mégis végig egységes egész marad, nem tartalmazva egyetlen olyan oldalt, vagy mozzanatot sem, ami csak kicsit is kilógna az események logikájából, vagy ellentmondana az általa felépített karaktereknek.

A főszereplők mellett ugyanakkor a többiek nem túl emlékezetesek, vagy egyediek, de van, aki könnyedén az lehetne, ha kicsit több oldalt és mondatot kapna, összességében azonban a funkciójukat mindannyian betöltik, amely mint szinte bármely más történet esetében, itt is az, hogy segítsék, vagy éppen akadályozzák a főhősöket céljaik elérésében, esetleg általuk is jobban megismerjük őket.

A felszínen nem agyonbonyolított, viszont végig szórakoztató történetnek mélyebb mondanivalója is akad, néhol elgondolkodtató, ezen kívül pedig, bár nem hiszek benne, hogy egy jó könyvnek feltétlen kell, hogy legyen bármilyen tanulsága, A sors kezének az is van, ha valamit mindenképpen bele szeretne látni az ember. Mindez ugyanakkor nem didaktikus, éppen csak észrevétlenül kúszik bele a történetbe, az ahhoz hasonló mondatokkal együtt, hogy a véletlen talán csak azoknak a szava a végzetre, akik semmiben sem hisznek.