Lando Calrissian karakterét ismerve nem kerekedik ki a szemünk, amikor az első oldalakon egy hölgy hálószobájában találjuk egy átmulatott éjszakát követő reggelen, még talán akkor sem, ha egy birodalmi kormányzónál fordul meg, hiszen legendás csáberejétől a fél univerzum elalélna. A kiszolgáltatott és adósságban úszó Landónak el kell tűrnie a vaderes "Módosítom az egyezségünket, és örüljön, hogy csak ennyivel!" hozzáállást hitelezőjétől, Toren papától is, aki egy nem mindennapi küldetéssel bízza meg őt tartozása rendezéséhez: a feladat egy magas besorolású, műkincsekkel teli sétahajó ellopása, ám azt az apró betűs részt Toren "véletlenül" elfelejtette közölni, hogy a jármű tulaja maga Palpatine császár.

A kockázatoktól nem mentes akció teljesítéséhez Landónak össze kell verbuválnia egy minél profibb csapatot a lehetőségeihez mérten. Így kerül a képbe az izommunkáért felelős, fekete párduc kinézetű klónpár, a félszemű Korin nevű ugnaught történész, akinek már volt balszerencsés kalandja a bajszos címszereplővel, és emiatt folyton epés szemrehányásokkal bombázza és múltban elkövetett hibáira emlékezteti a férfit. Emellett elválaszthatatlan társa is csatlakozik a misszióhoz, Lobot, a két lábon járó személyi számítógép, akinek kilétét senkinek nem kell magyarázni. Illetve a képregény esetében igen, mert egy egészen új oldaláról mutatják be a karaktert.

A brigantiknak nem pont a nyomukba eredő birodalmiaktól van okuk félni, hanem attól a halálos veszélyforrástól, ami magán a hajón tartózkodik. Innentől fogva az Erő, vagy Fortuna legyen a talpán, aki segíteni tud a kegyvesztett vállalkozók helyzetén, akik abban reménykedhetnek, hogy meg tudják oldani a felmerülő problémákat anélkül, hogy még rosszabbra forduljon a helyzetük. De mivel egy Star Wars franchise részesei, ennek esélye legalább annyira leredukált, mint az Alderaan munkanélküliségi rátája Tarkin tűzparancsa után. 

"Nem telhetne el pár óra anélkül, hogy valaki sugárvetőt szegezne rám?" 

Talán ezzel a Lando szájából kiragadott mondattal lehetne a legjobban körülírni, hogy mire számíthat az olvasó a műtől. Lando képregényéből mindent kapunk a köpenymániás úriemberből, ami kimondottan Landós. Ellenállhatatlan mosolyokat, lehengerlő bókokat, csipetnyi humort, kibúvó érvelések mögött megbújó lelkiismereti vívódásokat, csavaros és a helyzethez alkalmazkodó észjárást, slamasztikákat és bonyodalmakat (utóbbiak hatványozottan megszaporodnak a cselekmény folyamán), tehát telibe találták a főkaraktert, ahogy azt kell. Olvasás közben hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy tényleg maga a galaxis ilyen kicsi, vagy hatalmas, viszont Lando már kinőtte azt, mert mindig megtalálja valaki, aki múltjához kötődik az ügyei és kapcsolatai által.

A fókuszban nem Erő-használó karakterek állnak, de a misztikus energiamező, pontosabban annak sötét oldala is a történet velejét képezi, ezen dolgokat pedig kiemelt gondossággal és remek érzékkel pakolta patikamérlegre Charles Soule. A történet az Egy új remény évében, de a IV. epizód előtt játszódik, és akad szép számmal meglepetés és utalás a filmekre, de maga a képregény is tartogat olyan itt kitalált elemeket, amik az eltelt fél évtizedben más művekben is feltűntek és jól ismertté váltak a kánon követői számára. Ilyen például Momin maszkja, ami a (szintén Soule tollából született) 2017-es Darth Vader képregénysorozat egy fontos sztorieleme.

A képregény több fontos dolgot is hozzátesz a hamiskártyás karakteréhez. Az egyik legfontosabb, számomra pedig a legjobban szívmelengető és legmeghatóbb Lando és Lobot kapcsolatának elmélyítése olyannyira, hogy kettejük életének valószínűen egyik legfontosabb mérföldkövét is papírra veti. Lobot karaktere ugyanúgy magában hordozza a szenvtelenséget és mérsékletességet, mint A Birodalom visszavágban, azzal a különbséggel, hogy itt valódi szószátyár. Habitusából eredően itt is Lando a főnök kettejük közül, de ez nem jelenti azt, hogy könnyen boldogulna a segédje mechanikus és informatív tudása nélkül. Testvérnek és becenéven szólítja az implantátumokkal felszerelt barátját, ami kétségtelenül új színt hoz az V. epizódban látottakhoz. Lando örök optimizmussal felvértezett opportunizmusát Lobot kijózanítónak szánt reakciói próbálják csillapítani és ésszerűbbé mérsékelni, de a fékeknek és egyensúlyoknak szánt szavak sokszor csak a lovat adják a simlis alá.

Jóllehet a képregény nem hibátlan, annyi hiányérzetem akadt egyedül, hogy a vége picikét mintha túl hirtelen lett volna lezárva, de így is remekül szórakoztam az egészen. A rajzok stílusa egyedire és szépre sikeredett, a karakterek élethűen vannak ábrázolva, a színvilága és árnyékkezelése témájához illeszkedően egy darkos hatást kölcsönöz a történetnek, ez utóbbi picit emlékeztet a Sötét Birodalom képregényére.

Összességében a Lando egy kifejezetten élvezetes és izgalmas kincsrablós sztori, Charles Soule remekül nyúlt hozzá a Star Wars történetmesélési receptjéhez, amit sikerült egyedi, a kánont gazdagító elemekkel megspékelnie. A kánont olvasni tervezők számára az egyik első képregényként ajánlanám, nem csak azért, mert ez néhány későbbi műhöz fontos kiindulópont, hanem mert pluszban segít megteremteni a kellő hangulatot más alkotásokhoz is.