A Star Wars és a pszichológia

sw-pszicho-.jpg

A Star Wars univerzum pszichológiája” - ezzel a sokat ígérő címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést június 7-én az Ectopolis.hu a Lurdy Mozi kilences termébe, ami teljesen meg is telt. A filmrészletekkel is megtámogatott beszélgetésen részt vett Markovics Botond sci-fi író, akit olvasói leginkább Brandon Hackett néven ismerhetnek, mint a Xeno és az Időutazás napjának íróját, valamint Lázár Gergely pszichológus.

Ha valaki nekem ez előtt a rendezvény előtt együtt emlegeti a Star Wars univerzumot és a pszichológiát, szinte biztos, hogy Matthew Stover zseniális filmregénye, A Sith-ek bosszúja jut elsőként eszembe, ami nem csak mechanikusan leírta a harmadik részben történteket, hanem egyben Anakin Skywalker bukásának élvezetes és megrázó mélylélektani elemzését is nyújtotta. A regény ugyan a Disney éra óta már nem számít kánonnak, mégis szép példája annak, hogy ha valakiben meg van a vágy arra, hogy a pszichológia szemszögéből nézve mélyedjen el kedvenc galaxisában, akkor minden különösebb gond nélkül, könnyedén megteheti ezt.

Némi sarkítással persze, de maga az előzménytrilógia sem szól másról, mint, hogy milyen tragédiákon és lelki megpróbáltatásokon vezet keresztül a hős útja egészen addig, amíg a Sötét Oldal el nem ragadja a lelkét. Nem véletlen, hogy a két és negyed órát átölelő beszélgetés első és leghosszabb, kicsivel több, mint egy órás része is éppen Anakint és a bukásához vezető utat elemezte. (Részletek a folytatásban!)

Az elhangzottak alapján, minden a kezdettel kezdődött, kiválasztotthoz illő, szeplőtelen fogantatással; Anakinnak nem volt apja. A hagyományos családmodellben az apa személyesíti meg a rendet és a tekintélyt, ő szabja meg a határokat, az anya pedig a gyengédséget, szeretetet, és az érzelmi viszonyulási pontokat adja a gyermeknek. A midikloriánok szeszélyének köszönhetően ellenben tatuini otthonában Anakinnak csak a szabadságtól és önrendelkezéstől megfosztó hatalmat volt alkalma megismerni, azt a tekintélyt, amely egyben jó szándékkal törődik vele, és egyengeti az útját, nem. A család csak belőle és egy feltétel nélkül szerető, gondoskodó édesanyából állt, velük szemben pedig ott volt a rajtuk kívül álló, idegen és elnyomó hatalom, a rabszolgatartó.

Qui-Gon, aki először eljátszhatta volna Anakin számára az apa szerepét, nem sokkal az után meghalt, hogy megismerkedtek, Obi-Wan pedig - aki éppen mestere halála után lett Jedi Lovag -, még maga is túl fiatal volt hasonló szerep betöltésére. Ahogyan azt A Sith-ek bosszújában is kimondta, a testvérének tartotta Anakint, és végig inkább amolyan sok vitával terhes, idősebb és fiatal testvér kapcsolat volt az övék. Apja nem tudott lenni, ahhoz azonban eléggé tekintély volt, hogy korlátozza őt, nemcsak akkor, amikor szükséges, hanem akkor is, amikor az egyenesen káros volt, és tragikus következményekkel is járt, nevezetesen Shmi Skywalker halála alkalmával.

A főhős egyik legnagyobb tragédiája éppen az, hogy valójában elnyomásból elnyomásba sétált bele. Többször visszatért az a gondolat a beszélgetés alatt - és nem véletlenül -, hogy a Jedik filozófiája tulajdonképpen életidegen. Ennek illusztrálására vetítették le a még gyermek Anakin Jedi Tanács előtt tett vizsgáját a Baljós árnyakból.

A filmrészlet utáni beszélgetés arra figyelmeztetett, hogy egy tíz éves gyermektől nem lehet elvárni azt, hogy ne féljen, különben szorongások és elfojtások sűrű hálójába fog beletekeredni. Valójában kétfajta ember nem képes csak félelemre; a pszichopata és a megvilágosodott, megvilágosodni ellenben Jedi padavanként, nagyon fiatalon, nyilvánvalóan nem lehet. Mindennek tetejében pedig éppen a szorongás áll majdnem az összes pszichés személyiségzavar hátterében. Márpedig onnantól kezdve, hogy a Jedi Templomba került, Anakin valóban állandó elfojtások és szorongások között élte az életét. A rabszolgaságot merev, dogmatikus nevelés váltotta fel, a Tatuin sokszor kegyetlen, de legalább ismerős és kiismert világát pedig rengeteg emésztő ellentmondás, és az örök megfelelési kényszer.

A legfőbb, mindent átfogó ellentmondás minden bizonnyal az volt, hogy egyrészről azt mondták neki, hogy ő a kiválasztott, akitől nagy tetteket várnak, bár, hogy hogyan kell egyensúlyt hoznia majd az Erőbe, vagy mi a prófécia helyes értelmezése, azt a Jedi Tanács tagjai sem tudták biztosan. (A legtöbben közülük valószínűleg pusztán a Sith-ek legyőzését értették Erőben való egyensúly alatt.) Másrészt a rabszolgaság jogfosztottságából Anakin hirtelen olyan szuperlények közé került, akik még a Tatuinon, nem sokkal korábban legendának, mesebeli hősöknek számítottak neki, nem véletlenül gondolta azt, hogy egy Jedit nem lehet megölni. Erőhasználatban való ösztönös tehetsége ellenére a Jedi Tanács ráadásul ellenségesség határát súroló gyanakvással fogadta, amikor aztán végül mégis megkezdődhetett a kiképzése, minden tehetsége és ereje ellenére le volt maradva azokhoz a padavanokhoz képest, akiknek már első tudatos emlékei is a Jedi tréninghez kapcsolódtak.

A gyermek Anakin vállaira mindenesetre olyan terhet raktak mindezzel, ami egy tíz évesnél kiforrottabb személyiség számára sem lett volna könnyedén feldolgozható.

Adott tehát egy édesanyjától csak nem rég elválasztott, idegen környezetbe keveredett gyermek, akitől nagy tetteket várnak számára szinte félistennek tűnő lények, bár maguk sem tudják igazán, hogy pontosan milyen tetteket. Egy fiatal fiú, aki „papíron” erősebb és tehetségesebb tanulótársainál, de teljesen hiányoznak nála az alapok, mégis egy még tapasztalatlan, fiatal tanító gondjaira bízzák, aki már padavannak is túlságosan merev és szabálykövető volt. Az Obi-Wan elvárásainak való megfelelés pedig valóban nehéz, így Anakin kamaszkorának jellemformáló évei abban a frusztrációban teltek el, hogy minden tehetsége és vele szemben támasztott nagy elvárás ellenére sem képes megfelelni.

Fall

A beszélgetésnek ezen a pontján hangzott el a messiás-komplexus kifejezés. Valamennyi gyermek ettől szenved, akire túl nagy lelki terhet raknak, például, saját meg nem valósult álmaikat szeretné valóra váltatni velük valamelyik szülő, vagy akár mind a kettő. Mindennek talán legtipikusabb példája, amikor azt erőltetik, hogy a sportban legyen kiemelkedően sikeres, holott ahhoz különleges tehetség és kitartás egyaránt szükséges, hogy valaki élsportolóvá válhasson, így ebben az esetben a későbbi „bukás” is szinte borítékolható. Hasonló helyzetben vannak azok is, akiknek túl sokszor mondják el, hogy mennyire ügyesek, okosak, zseniálisak, stb., nekik még biztosan vinniük kell majd valamire az életben. Így termel ki magából rengeteg család sok kicsi, szorongó Anakin Skywalkert.

A messiás-komplexussal megvert gyermekek folyton attól rettegnek, hogy nem fognak tudni megfelelni, félelmeiket elfojtják, majd természetesen minden egyes kudarcot tragédiaként élnek meg, és csak nehezen dolgoznak fel, amennyiben egyáltalán képesek feldolgozni. Aztán, amikor ezek a gyermekek felnőnek, és teljesen átlagos életet kezdenek el élni, mint körülöttük bárki más, ezt kudarcnak érzik: kudarcként fogják megélni saját életüket, pusztán azért, mert nem lettek híres emberek, vagy legalábbis olyanok, akik sikerességükkel magasan kiemelkednek környezetükből.

Nem véletlen, hogy Anakin is kudarcnak és megaláztatásnak fogta fel, amikor már felnőtt férfiként úgy lett a Jedi Tanács tagja, hogy a Mester címet mégsem kapta meg hozzá. Akkor is a kudarc kifejezést használta, amikor nem sikerült édesanyját megmentenie. Nem mintha az évek száma felnőttség tekintetében sokat vetne a latba: a Jedi Renden belülről nézve, egy Jedi amúgy is tulajdonképpen csak onnantól kezdve számít (teljes jogú) felnőttnek, amikor sikerrel túljutva a próbákon, maga is Mesterré válva kikerül egykori mesterének gyámsága alól. Ebből a szemszögből nézve Anakin nem nőtt fel annak ellenére sem, hogy biológiailag igen.

Amikor pedig egy gyermeket tragédia ér, megpróbálja visszaszerezni a kontrollt, akkor is, hogyha lehetetlen, például megkéri a szüleit, hogy támasszák fel valahogy a halott kiskutyát. Anakin sem tett másképpen. Shmi halála után, és a Padméról való kínzó látomások közepette a kontrollt viszont már tényleg csak úgy szerezhette volna vissza, hogyha valóban sikerül mindenhatóvá válna, vagy legalábbis megtanulja legyőzni a halált. Miként pedig arra Palpatine a lehető legkritikusabb pillanatban rámutatott, a Jediktől aligha várhatja el azt, hogy hasonlóra megtanítsák.

Későbbi mestere, aki mint jó szándékú, vele tényleg törődő mentor, először játszotta el a gondoskodó, megértő apa szerepét az életében, éppen azt kínálta fel neki, amire a leginkább vágyott. Megmentheti a szerelmét, és olyan hatalomra tehet szert, amilyenre a Jedik által sohasem tehetne. Végre szabad lehet, a halált legyőzve pedig visszaszerezheti a saját élete felett elveszített irányítást is.

A bukás okait összegezve, Palpatine zsenialitása, Anakin kiképzésének ellentmondásai, és a Jedik által viselt dogmatikus szemellenző együtt vezettek el ahhoz a pillanathoz, amikor a kiválasztott végül letérdelt a galaxis eljövendő császára előtt. Nem véletlen, hogy az operaházas jelenet mellett éppen az a filmrészlet lett kiválasztva A Sith-ek bosszújából a fentebb leírtak alátámasztására, amikor Anakin tanácsért ment Yodához, az őt kínzó rémálmok után, de a már unalomig ismert dogmákon kívül mégsem kapott tőle semmi mást.

A Sith-ek bosszúja könyv sorai szerint „Anakin ekkor döbbent rá, hogy Yoda egyáltalán nem próbál segíteni neki. A Jedi Rend legbölcsebb Mestere semmi jobbat nem tudott nyújtani, csupán a vallásos blablát arról, hogy Hagyja Eltűnni a Dolgokat az Életéből. Mintha nem hallotta volna mindezt legalább egymilliószor. Neki könnyű... hisz Yoda ki miatt aggódhatna? Anakin egyvalamiben teljesen biztos volt: a vén mester sosem ismert szerelmet.”

Az az elvárás, hogy az ember ne gyászolja meg a szeretett személy elvesztését, azzal egyívású, mint amikor tizenhárom évvel korábban azt követelték tőle, hogy ne féljen. Mindez pedig már megemészthetetlennek bizonyult a háborúba amúgy is belefáradt és fásult Anakin számára. Kis képzavarral élve ő már a borderline személyiségzavar határán billegett édesanyjának tragikus halála előtt is, amit aztán mindaz, ami a Tatuinra való visszatérése után történt, csak még jobban elmélyített benne.

A heves, szélsőséges érzelmek mellett, ennek a személyiségzavarnak legfőbb jellemzője az ember önmagát elemésztő félelme attól, hogy el lesz hagyva, vagy örökre elveszíti azt, akit szeret. Természetes, hogy Padmé halálának már a puszta gondolata is felfoghatatlan és elviselhetetlen volt Anakin számára, és éppen azzal az elemi erejű félelemmel töltöttel el, amitől a Jedik szerint leginkább óvakodnia kellett volna, ha mentes akar maradni a sötét oldal befolyásától. A háború végére viszont Anakin hite és bizalma már régen megrendült a Jedi Rendben. Úgy érezte, hogy vitathatatlan érdemei ellenére is elárulták és megalázták, fel és kihasználják, tényleges segítség helyett pedig csak üres dogmákat kaphat még a Jedi Rend legnagyobbjaitól is, semmi mást.

Palpatine onnantól kezdve, hogy még gyermekként a Coruscantra került, elvetette a lelkében a Sötét Oldal magvait, amikor pedig eljött a számára megfelelő pillanat, kíméletlenül, és rendkívül hatékonyan le is aratta a termést. Jedi hátszéllel megtámogatva, a Sith nagy műve elvégeztetett.

*

Az eredeti trilógiából, a Star Wars legikonikusabb, „Én vagyok az apád!” jelenetét vetítették le, majd elemezték az előadók. Amikor még gyerekként, először láttam, a szokásos megdöbbenésen túl, Luke reakcióját némiképpen eltúlzottnak éreztem. Nem értettem, hogy miért borul ki mindattól annyira, amit Vader mondott neki. Végtére is, ő jó ember, ő a hős, nem az határozta meg eddig sem őt és a tetteit, hogy az apja egykori elárult és meggyilkolt háborús hős, vagy éppen a Birodalom szolgálatában álló tömeggyilkos.

Mindezt csak azért írom le, mert Markovics Botond és Lázár Gergely véleményre erről a részről, tulajdonképpen pontosan ugyanez volt. Luke kétségbeesetten, összetörten, hisztérikusan kiabált „Nem!”-je, egész egyszerűen túl hollywoodiasra és hatásvadászra sikerült. A jelenet nagyon jó, ikonikus, hatásos, szeretjük, stb., és mégis a normális emberi reakció valószínűleg inkább valami olyasmi lett volna, hogy Luke vállat von magában, és körülbelül annyit kérdez: „Na és? Mit számít?”. Elgondolkodni pedig már csak a Falconon gondolkodik el mélyebben azon, hogy mi a jelentősége a Vader által neki mondott igazságnak.

Anakinnal ellentétben az ő életéből nem hiányzott az apakép, mi több Owen bácsi a szigorú, de igazságos apák mintapéldája volt, egy korrekt és erős férfi. Luke személyiségformáló évei pedig értelemszerűen gyermek és kamaszkora, valamint a Felkelők Szövetségében eltöltött idő voltak, ebből a szempontból pedig teljesen mindegynek kellett volna lennie számára, hogy Vader az apja-e, avagy sem.

Yelling


Luke-kal kapcsolatban még a Jung-féle árnyék én lett megemlítve, ami a Star Wars Sötét Oldalával állítható párhuzamba. Jung elmélete szerint mindenkinek a tudatalattijában létezik egy úgynevezett árnyék személyiség, ami tudatos személyiségünkkel ellentétben mindazt tartalmazza, amivel képtelenek vagyunk, vagy nem akarunk szembenézni, mivel tudatosan alakított énképünkkel összeegyeztethetetlen. Ha úgy tetszik, ez nem más, mint önmagunk és a világ előtt viselt személyiségünknek a negatív lenyomata, Sötét Oldala.

Ha valamivel nem tudunk megbirkózni, átkerül az árnyékba, és úgy teszünk, mintha nem létezne. Csakhogy ez önáltatás, mivel „odaát” továbbra is létezik, növekszik, egy idő után pedig annyira megerősödik, hogy átlóg az általunk ellenőrzött énbe, ahol aztán lelki és testi betegségek okozójává válik. Amikor Luke a Dagobah-n bemegy a barlangba, éppen ezzel az árnyék-énnel kerül és néz szembe, énjének Sötét Oldalával, amely képtelen elengedni a Darth Vader iránt érzett gyűlöletet, és csak haraggal képes harcolni ellene. Ezért figyelmezteti látomása is arra, hogy meg van benne is a potenciális lehetőség, hogy a Sötét Oldal elragadja, és egy második Darth Vaderré váljon. Yoda és Obi-wan pedig értelemszerűen éppen ezért nem tartják eléggé felkészültnek arra, hogy Vaderrel szembenézzen.

*

A legújabb trilógia kevés pozitívumai közé a beszélgetés közben elhangzottak alapján leginkább Rey és Kylo Ren karakterei, illetve a közöttük lévő kapcsolat tartoznak: ez az, amiben J.J. és Johnson filmjei eddig képesek voltak újat nyújtani.

Bár átéltek tragédiákat, és kegyetlen volt velük az élet, avagy a sors, Anakint leszámítva az előző két trilógia főhősei mind tudták, hogy kicsodák, honnan, hová és miért tartanak, kerek és egész egyéniségek voltak valamennyien. Velük ellentétben a legújabb trilógiában Sötétséget és a Fényt reprezentáló főszereplők egyaránt sérültek lelkileg. Tulajdonképpen egy-egy kissé zavarodott, elárult és elhagyott gyermekről beszélünk, és talán éppen ezért működik annyira jól a közöttük lévő kémia és dinamika a kezdetektől fogva.

Rey és Kylo közül Kylót tartották az összetettebb és érdekesebb karakternek, annak ellenére is, hogy még mindig túl keveset meséltek el róla az eddigi filmek. Az azonban meglehetősen biztosnak látszik e kevés információ alapján is, hogy hisztrionikus személyiségzavara van. A kifejezés jelentése nagyjából az, amit a köznyelv leegyszerűsítve drámakirálynőnek nevez: a hisztrionikusokat szélsőséges, erős és eltúlzott gesztusok, valamint heves érzelmek jellemzik, továbbá, hogy szeretnek a figyelem középpontjában lenni. Mindeközben úgy élik meg saját életüket, mint egyfajta drámát, mi több, mivel el is merülnek saját drámájukban, gyakran az önsajnálat foglyaivá is válnak. Ezen kívül szélsőséges érzelmek, és a kamaszos szeretlek-utállak mentalitás jellemzi őket, illetve, hogy kapcsolataikat sokkal mélyebbnek és intimebbnek élik meg, mint amilyenek azok valójában.

Mégis, ami magát Kylot illeti, ő legalább törekszik a változásra, nem véletlenül akarja eltörölni a múltat, Sith-eket és Jediket egyaránt. Utóbbiak szerinte nemcsak a galaxisnak, hanem neki magának is sok szenvedést okoztak. Csakhogy álomvilágba ringatja magát. Pszichológiai szempontból a múltat eltörölni lehetetlen, pusztán integrálni lehetséges. Az utolsó rész egyik fő kérdése, hogy erre mennyire lesz képes.

Death


Az új trilógiából bejátszott filmrészlet, éppen az volt, amikor Kylo beerőszakolja Rey elméjébe magát, végül azonban Rey ugyanúgy belelát az ő gondolataiba és közli vele a kegyetlen igazságot, hogy tudja róla, hogy fél attól, hogy sohasem lesz olyan erős, mint Darth Vader. Az erőt pedig itt nem csak fizikai, vagy az Erőben való erősség értelmében kell értelmeznünk, hanem egyben lelki erőként is.

Az eredeti trilógia korára Anakin láthatóan képes volt teljes egészében Darth Vaderré lényegülni át, ezzel szemben Kylo arcán még mindig látszik a saját tettei következtében átélt szenvedés és a fájdalom. Több mint valószínű, hogy Luke figyelmeztetése egyáltalán nem volt alaptalan Az utolsó Jedik végén, miszerint, ha megöli őt, akkor ugyanúgy vele marad majd, mint az apja. Hiába próbálta hát Kylo saját apjának megölésével magának is bebizonyítani, hogy méltó a Sötét Oldalhoz, a kilencedik rész egyik legnagyobb kérdése az, hogy sikerül-e azzá válnia, aki lenni szeretne, vagy pedig mindazok a dolgok, amiket eddig tett, és, amelyeket még tenni készül, felemésztik-e a lelkét, és teljes őrületbe kergetik-e végül?

Ami eközben a Fény reprezentánsát, Reyt illeti, ő leginkább egy tipikus alkoholista család gyermekére emlékeztet, annak ellenére is, hogy családja nincsen. Pont az a legszomorúbb és egyben legmegkapóbb az ő karakterében, hogy a Jakkun annak ellenére is számolja az eltelt napokat, és várja vissza folyton a családját, hogy valójában pontosan tudja, sohasem fognak eljönni érte.

Egy gyermek szemszögéből nézve a család elsődleges funkciója, hogy biztonságot és szeretet adjon neki, ez a két dolog pedig Rey életéből teljesen hiányzik, pontosan úgy, ahogyan a biztonság nem létezik egy alkoholista családban élő gyermek számára sem, a szeretet pedig csak esetleges és kiszámíthatatlan. Nem véletlenül szembesíti Kylo Reyt szintén legnagyobb gyengeségével, hogy sóvárog a család, a szeretet és az elfogadás után, ezért tekinti lelke mélyén előbb Hant, utána pedig Luke-ot az apjának.

A családokra alapjáraton jellemző, hogy tagjaik szerepet játszanak egymásnak és a külvilágnak egyaránt, Rey pedig a hős szerep tipikus megtestesítője, rossz szülők jó gyermeke. Legfőbb motivációja saját értéktelenségének és elhagyottságának megemészthetetlensége. Az, hogy a Jakkun, mostoha körülmények között, és egyedül is meg képes állni a helyét, még nem teszi képessé őt arra, hogy feldolgozza az elhagyatottságot és a nyomában járó önemésztő magányt, csak még jobban elmeríti benne. Ő csak úgy tudja hasznosságát saját magának bebizonyítani, ha másokon képes segíteni, ezért (is) siet gondolkodás nélkül még egy droid segítségére is azonnal. Azért ő a hős, mert amennyiben sikerülni fog neki, akkor a galaxis megmentésén keresztül, egyben végül saját magát is meg fogja tudni menteni.

*

Még leírnék a főszereplők elemzéséhez szorosan nem mindig kapcsolódó, mégis feljegyzésre érdemes, általánosabb gondolatot, ami elhangzott a két és negyed óra alatt.

Ugyan a beszélgetés legnagyobb részét a karakterek és a közöttük lévő viszony elemzése töltötte ki, ők természetesen nem elválaszthatóak a trilógiáktól, amelyeket élettel töltöttek meg, így a filmek hibái és erősségei is egyaránt szóba kerültek. Hasonló beszélgetést nem lehet és nem is szükséges teljes objektivitással lefolytatni, így az előadók szubjektív véleménye itt is többször kilibbent a pszichológiai mélyelemzés köntöse mögül, noha a közönség jelentős része láthatóan vevő volt minderre, és a legtöbb kiszólást nevetéssel is honorálta.

Sem Markovics Botond, sem pedig Lázár Gergely nem titkolta el sem a legújabb trilógia iránti ellenszenvét, sem pedig azt, hogy az előzményfilmeket alsóbb polcra helyezik az eredeti trilógiánál. Akik hozzám hasonlóan abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy egyaránt szeretik majdnem az összes Star Wars-filmet, és mindhárom trilógiát, lehet, hogy mindezt nem túlságosan értékelték, zavaró mindenesetre nem volt. Főleg, hogy a szinte már egy népi előítélet szilárdságára szert tett, gyakorlatilag szokásosnak számító kritikák mellett, (a VII. rész Új remény-remake, a Disney nem nyúlt elég tisztelettel az eredeti trilógia karaktereihez, stb.) elgondolkodtatóbb kritikai szempontok is felmerültek, leginkább az előzménytrilógiával kapcsolatban.

Többek közt szó volt arról, hogy valójában a legelső résznek szinte semmi tétje nem volt a nagy egész szempontjából, és az eredeti trilógiához képest nem voltak rendesen kidolgozva a karakterei sem, nem volt senkinek sem érdekes jellemvonása. Utóbbinál még az sem teljesen egyértelmű, hogy tulajdonképpen ki is a főszereplője egyáltalán. (Lázár Gergely emlékeztetett egy régi YouTube videóra, ahol rajongókat kértek meg az Új remény karaktereinek jellemzésére, amit gond nélkül meg is tettek. Amikor aztán ugyanezt kérték tőlük a Baljós árnyakkal kapcsolatban, sokszor csak hosszas csend, vagy egy-egy szó volt a válasz. Padméról is akadt, aki csak annyit volt képes mondani, hogy „olyan normális volt.”)

Ami azonban ennél is fontosabb, hogy az igazi, a galaktikus történelmet is befolyásoló konfliktus, valamint Anakin sötét oldalra tett utazásának a kezdete valójában csak A klónok támadásában kezdődik el, utóbbira azonban pont kevés idő jutott, annyi minden mást is el kellett mesélni onnan a film már nem túl távoli végéig. Szinte még túl sem vagyunk a buckalakók lemészárlásán, Anakin Padmé előtt való kiborulásán, valamint Shmi temetésén, és máris gyorsan indulni kell megmenteni Obi-Want a Geonosison, hogy aztán kitörhessen a klónok háborúja.

Ezek után már csak egyszer sejlik fel a filmben az Anakin lelkében már ott lappangó sötétség, a Dookuval vívott harc alatt, amikor átengedve magát indulatainak újra, egyedül veti bele magát a Sithhel való harcba. Ennek köszönhetően Vaderré válását szinte teljes egészében A Sith-ek bosszújában kell elintézni, így az jól felépítettsége ellenére is, megint csak egy kissé elkapkodottra sikerült. Windu, aki Jediként szintén elbukik, és tulajdonképpen átáll a Sötét Oldalra, valószínűleg az utolsó lökést adja ahhoz, hogy Anakint is elragadja a sötétség. Mégis innentől kezdve, Anakin úgy adja át magát a Sötét Oldalnak, mintha átfordítottak volna benne egy kapcsolót, pszichológiai szempontból pedig mindez érthetetlen kicsit.

Csak azzal lehet megmagyarázni, ha feltételezzük azt, ami A klónok háborúja sorozat és az Ahsokával folytatott beszélgetések alapján is eléggé valószínű: Anakin fekete-fehéren látta a világot. Ő maga jó és a jók oldalán állva az igazságért harcol. A Jedik és a Köztársaság a jót, a Sith-ek és a Köztársaság ellenségei a gonoszt képviselik. A Jedik „Fény és Sötét Oldal egymás ellen”-filozófiája sem tett túl sokat Anakin világképének árnyalása érdekében. Ebből következik, hogyha saját énképét meg szeretné őrizni az áttérése után, ezt csak úgy teheti meg, hogyha száznyolcvan fokban megforgatja önmaga körül az egész addigi világot. Így jut el odáig, hogy az Obi-Wannal vívott párbaja közben már nem Darth Sidioust és a Sith-eket, hanem egykori mesterét és a Jediket látja szörnyetegeknek.

LightsaberCSWE

Ami azt illeti, ez sem egyedi és elszigetelt jelenség, a legtöbb ember ugyanis pont ugyanígy viselkedik hasonló helyzetekben. Nagyon kevesen gondolják magukról azt, hogy gonoszok lennének. Az emberek jelentős többsége jónak tartja önmagát, ha pedig valami rácáfolna erre, azonnal önigazolást keres saját tetteire.

A világ megváltozhat ugyan körülöttünk, de vannak örök emberi törekvések, amelyeket a változás, a történelem folyamatos menete és sokszor akár váratlan fordulatai semmiben sem befolyásolnak. A modernitás és a materializmus kora előtt a legendák és a mítoszok adtak követendő példákat az emberiségnek, korunkban viszont a hit hiánya világjelenség (itt a hit fogalmát tágabb, és nem vallási értelemben használták az előadók), éppen ezért van egyre nagyobb szükségünk filmbéli hősökre. Nekik köszönhetően, és az ő segítségükkel hisszük el, hogy a konfliktusok a való életben is megoldhatóak.

Az ősi mítoszok a fantasztikumban születtek újjá. Nem véletlenül tanulmányozta maga George Lucas sem Joseph Campbell mítoszkutató munkásságát az Új remény megírása előtt. Tudatosan szeretett volna új, modern mítoszt teremteni, mindaz pedig, hogy negyvenkét évvel az első Csillagok háborúja-film bemutatása után egyáltalán létrejöhetett hasonló kerekasztal-beszélgetés, fényesen bizonyítja, hogy tökéletesen sikerült is neki.

Végezetül pedig, ha bárki túlzásnak érezné, hogy pszichológiai mélyelemzésnek vetnek alá egy fiktív történetet és annak karaktereit, akkor a beszélgetésben részt vevők szerint csak gondoljon arra, hogy a történeteket emberek írják. Éppen ezért elemezhető minden a pszichológia szemüvegén keresztül, hiszen emberként az írók nem képesek ezekbe a történetekbe belerakni mást, „csak” az emberi lényeget.

Címkép: Ectopolis.hu (Facebook)

Cimkék: starwarscikkek

A Szerzőről

Ashla

Hirdetés

Hagyatek Banner Allo 1200x6000

Hirdetés

Darth Bane Trilogia Allo